Azt, hogy a szláv személyneves magyarázatokkal nincs minden rendben, kezdettől fogva tudom. Az említett Bielek példán kívül is igen gyakran találkozhatunk ezzel a feltételezéssel. Vizsgálódásaim során felmerült bennem a kétely, hogy ha a Berek névnél feltételeztem a Belek  (BLC) változatot, akkor lehet, hogy a Berény is beletartozhat ebbe a csoportba, mint Berény-Belény? A kidolgozott módszeremmel felraktam tehát a Berény nevű helységeket a névjegytérképemre, és elkezdtem kutatni a hely történetét. 20 ilyen települést vizsgáltam meg. A mellékelt névjegytérképen jól látható, hogy ezek a lakott helyek központosan és általában sík (alföld, fennsík, vagy folyó-völgy) területen fekszenek, ellentétben a BL és BLC helyekkel, ahol a magaslati, hegyek közötti, vagy kifejezetten jelölésre méltó, esetleg határ, elhelyezkedés dominál. Legtöbb „berény”, az Árpád és a Kabar törzsek központi, belső, letelepedési területén található és ez – nagy valószínűséggel -- azt jelenti, hogy a név török, és törzsi eredetű. Mit mondanak a szakértők? A vajdahunyadi Berénynél azt, hogy: „Neve a Kárpát-medencében többfelé, elszórtan előforduló török eredetű, talán kabar törzsnévből ered.” Szász környezetben többféle német neve is volt ennek a városnak: Lammdorf,(Bárányfalva) Birndorf[1] (Körtefalva) és Bärend (Medvés?). Ezek a kitalált megnevezések arra engednek következtetni, hogy a németnyelvűeknek halvány emlékük sincs a Bern, Berneck, Brünn, Berény formájú nevek jelentéstartalmáról. Brno római, kelta eredetű megnevezése: Eburodunum volt. A szlávnál ugyanis, egy fokkal jobb a helyzet, mint a német magyarázatnál. A „védeni, megerősíteni” jelentéssel bíró szláv ige a „брнити” (oroszul: „оборонять”) BRN mássalhangzó váza meggyőzőnek mutatkozik. De ez nem terjedt el olyan tömegesen és általánosan, mint például a hasonló értelmű „grad”. Ezért az egy helyen (a Kárpát-medencén belüli) csoportosulás kizárja ennek a valószínűségét. A szláv személynév viszont egyáltalán nem használható eredetmagyarázatul ezekre a koncentráltan elhelyezkedő falvak nevére. Ha a helynév közvetlen forrása személynév volt, amely viszont szintén a törzs nevére vezethető vissza, akkor belátható, hogy ez lehetetlen, mivel a kabar, török törzsek a magyar szövetségben voltak és nem szlávban. A kabar „berény” szót általában az ótörök „berendi” (megadta magát) névből származtatják, a Kabar törzs történelmi múltját és szerepét idézve. Más vélemény szerint, magyar-török eredetű, és a Kabar törzsből származik de, a feltételezett jelentése: adakozó, adószedő. A „berény” nevű települések tehát nem avar kori, hanem inkább az Árpád-ház korában alakult a településekhez sorolhatók. A Somogy megyei Nagyberenynél olvashatjuk, hogy: „A település neve először a Szent László által a veszprémi püspöknek kiállított megerősítő levelében fordul elő. Szent István Koppány leverése után besenyőkkel rokon, harcos berény törzseket telepített birtokhatárainak védelmére, s eszerint már 998-ban létezett a település.” Ez a megállapítás igaz lehet minden dunántúli Berény nevű településre. „Neve az ótörök Birinc, vagy a Berény személynévből ered.” – írják a Nyitra melletti Berencsnél. Tekintettel arra, hogy a latin írásváltozatokban a BRN váz nem változik (Beryn, Buren, Buryn, Beren, stb.), továbbá a fentebb leírtakra – arra a következtetésre jutottam, hogy a „berény” szó nem tartozhat az általam vizsgálat tárgyát képező nevek csoportjába, mivel az avar-magyar korban a Kárpát-medencében még nem volt elterjedve.

Településneveinket a név funkciójának megfelelően, többféleképen szokták csoportosítani. Ezekben a személynevek, a konkrét helymegnevezések és a helyfajta jelölések a legáltalánosabbak, leggyakoribbak. De 5-6 százalékban szerepelnek a foglalkozásra, méltóságnévre, szolgáltatásra utaló kifejezések is. Hogy melyik hova tartozik – véleményem szerint -- alapvetően névtörténeti kérdés. Hogy miért? Talán a sok „félválasz” miatt, amit évszázadok során, a magyar és külföldi szakértők adtak ezekre a kérdésekre. Mire gondolok konkrétan? A sok egyforma nevet a megyére, vagy a szomszédos birtokok neveire történő hivatkozással, később a birtokos személyével pontosították. Sok esetben birtokos, vagy tulajdonságjelzővel, Sári (Saulé), Bellye (Bélé, Bélié), Vlach (Valaszka), kis, nagy, szép, fehér, vörös, stb. különböztették meg egymástól. Béla melletti patak pedig „Béla pataka” lett – minden magyarázat és ferdítés nélkül – magyarul! – állítom én, a laikus. Úgy tűnik, hogy a település-, és családneveinkben megjelenő, bel-, bela, és a BLC vázból álló lexémák (önálló jelentéssel bíró szókészleti elemek) vizsgálata a nyelvészek számára kényes kérdéssé vált. Miért csak nálunk voltak Béla nevű királyok[2]? És ilyen történelmi múlttal, hagyományokkal, miért szlávosítjuk el a magyarságot? Igen fontos Kniezsa István alábbi megállapítása (Keletmagyarország helynevei 171. o.): „kellett lenni időnek, amikor szlávok és románok egy bizonyos területen együtt éltek, valóban volt. Ez azonban nem a honfoglalás előtt, hanem csak a XII. század után kezdődött. Milyen kevéssé lehet a szláv eredetű helyneveket a román kontinuitás bizonyítására felhasználni, egyrészt a szláv helynevek maguk bizonyítják, amelyek a X. század utáni átvételre mutatnak, másrészt a magyar-szláv és német-szláv helynévpárokból kétségtelenül kitetszik, hogy volt szláv-magyar, sőt szász-szláv együttélés is, az a felfogás tehát, hogy a szlávság a X. század előtt már eltűnt, nem fogadható el. Bár ezek a helynévpárok sokkal régibb kapcsolatokra mutatnak, mint a románok egyszerű névátvételei, hiszen egyidejű helynévadáson alapulnak, még nem jutott senkinek eszébe a magyar-szláv, illetőleg szász-szláv érintkezés korát a VI. századba helyezni.” (Kiemelés: tőlem) Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy az avar, előmagyar-szláv együttélés következtében igen sok – ma még szlávnak tartott – szó, türk-magyar eredetű, akkor kitisztul a kép a magyar helynévkutatásban és megtermtődik a kronológikus összhang a régészettel és a történelemmel is. Még a szlovákokkal szoros kapcsolatban élő palócok is az ősi Nap(fény)istent tartják a Belinus (Béla) név etimonjának. De a kérdésre nem könnyű válaszolni. A Béla névvel kapcsolatban még Szegfű László is bizonytalan. Így ír a Gondolatok a X–XI. századi kettős névadásról című írásában: „Be kell vallanunk, arra még nem találtunk megfelelő magyarázatot, hogy az idegenből átvett nőnemű névváltozatokat — például Zolta, Béla, Gyula stb. —miért adják nálunk olykor férfiaknak. Talán óvó, rejtő funkciót töltött be ez a gyakorlat.” Béla esetében -- véleményem szerint -- szó sem lehet a nőnemű névváltozatról. Mára annyi előrehaladás észlelhető a keresztnevek magyarázatában, hogy a szláv változatot nyíltan nem hangsúlyozzák: „A Béla név bizonytalan eredetű, jelentésére több magyarázat született. Amennyiben a magyar eredetet vizsgáljuk, úgy valószínűleg a régi magyar Bél személynévből származik a név, az -a betű itt kicsinyítőképző. A Bél jelentése belső rész, például: szív. A Béla lehet török eredetű is, ebben az esetben jelentése: előkelő. A középkorban mesterségesen azonosították az Adalbert névvel. A név a XIX. században került elő újra, korábban csak királyaink Árpád-házi nevében fordult elő.” Itt a „régi magyar személynév”, a „kicsinyítő képző”, és a „lehet török eredetű is” megfogalmazás félrevezető, és nem adnak magyarázatot arra, hogy MIÉRT csak az „Árpád-házi királyaink nevében fordult elő”? A „bél” nem egyszerű belső rész, hanem ősi orákulum is, amikor az áldozati állatok belsőségeiből olvasták ki a jövendőt. A többivel egyetértek, és a saját véleményemet a Bela nevű helyeknél (II. 16. Belá) bővebben kifejtem.

A népetimológiának, az általam vizsgált településnevek fejlődése során, különlegesen fontos szerep jutott. A korábban jel, jelző, valamint ezek vezetőire utaló bilek, béla nevek elveszteték etimológiai logikájukat. A nyelv-, névhasználók számára már eltűntek az etimológia gyökerek. Az elnevezés motiválatlanná vált, amit a névtudat igyekezett újra motiválttá tenni, és ezt a beo, belo, azaz fehér szóban, és képzett változataiban, találta meg. Még a magyar őstörténet, az Árpád-kor személy- és helyneveinek kiváló ismerőjének Györffy Györgynek, sem tűnt fel a Béla helynevek magyar származása, azt írja: „Inkább csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy X-XI. századi magyar lakterületen csupán két Béla falu ismeretes, az egyik Bácsban, a Dunát kísérő Vajas torkolatvidékén, a másik a Garam torkolata közelében. Bár a Dunán és a Garamon felfelé haladva újból találkozunk egy-egy Béla helynévvel: az Ipoly-torkolatnál Bé1 patakkal és Újbányával szemközt Béla földdel, de ezek már hajdan szlávok lakta területen fekszenek, s így levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.” Minden tiszteletem Györffy Györgyé, azonban ezzel a levezetésével nem értek egyet. Állítása – mint a történészeké általában – nem konkrét, ő csak azt mondja, hogy így is levezethető. Valóban gyakran képeztek a régiek bela-ból víznevet. A furcsa csak az, hogy az avarok és más török nyelvűek birodalmának határán jóval többet, mint más szláv területen. Pedig a hó, a kő egyformán fehér a szlávoklakta Északi-, és Balti-tenger partjainál és a magyar gyepűn is! De levezethető a bilog, bilincs, belec stb. – a bélyegre, jelre, visszavezethető szavakból is, ráadásul úgy, hogy a területet elnevező lakosság történelme egybeesik a hely történelmével. Ettől a fehér még fehér marad ott, ahol ténylegesen, a névadáskor, ezt akarták kifejezni. Nem akarom elvitatni, hogy a Fehér-tenger, Fehérvár, Fehér-víz stb megnevezésekben a beo, belo, belij formák nem fehéret jelentenek a szószerinti értelmezésben. Ez azonban csak egy részükre igaz. Őseink, akik ismerték a tej színét (amit fejtek, az fejér volt), a patakokat tisztának, világosnak, fénylőnek, ragyogónak láthatták. Bela pataka – mitől lenne ennek a vize fehér? Talán a habjától, vagy a sok kecske, birka, vagy bivalytejtől? Nem. Attól, hogy a szláv nyelv kialakulásakor ezeket a fogalmakat a fehérrel azonosította (Fény isten Световик, = fehér isten Белобог). Az ősibb magyar nyelv a fényt a világossággal, a világgal, a villámmal, a bél, a belsővel hozta logikai kapcsolatba és nem a fehér szavunkkal, amire később -- Árpád honfoglalása után -- szlávból visszafordították a világost, a fényt, a ragyogást! A lengyel, a bolgár, az orosz, nyelvben megmaradt ez a kétértelműség: a lengyel „bialy” azt jelenti, hogy fehér, de „w bialy dzień” jelentése: fényes nappal. (oroszul: бела дня) A bolgár „belej”-re példának említhetünk egy részletet a himnuszukból: „Szlǎnce Vitosa pozlatjava/ kǎm Carigrad sze belej.” (Слънце Витоша позлатява / към Цариград се белей.) Magyarul: „A Nap bearanyozza Vitosát/ Isztambulig fénylik.” Vasmer's Etymological Dictionary szerint is a бел, белаґ, белоґ szavaknál az óindiai fény, villanás, ragyogás szavakra van utalás. (др.-инд. bhālam "блеск", bhāti "светит, сияет"). Azért a középkori cseh pogány „Mater Verborum”[3]-ban mégiscsak azt találjuk, hogy: „Belboh: Белъбогъ = beel, baal”, ami teljesen megfelel a teóriámnak.

Vannak más szláv példák is. Szerintem az óorosz kolostorokban is a világi papságot, és a rendhez nem tartozókat, nem az öltözékükről nevezték el beloe (fehér) duhovensztvo-nak, hanem az ősi (amit a magyar nyelv megtartott) értelem és logika szerint, a fényben – a világban – élők (a még be nem avatottak, a kijelöltek, a novíciusok) kapták ezt a nevet, hogy belec[4], és ma már fehérnek tartanak. Csak feltételezés, hogy az orosz „csernyec” (szerzetes) ellentéte lenne a „belec”. Szerintem ez fordítva logikusabb. Mi ma is úgy mondjuk, hogy: világiak. Így lett tehát a tiszta világos patakból fehér patak, a fényjelzést adó, jelző-őrökről elnevezett településekből, hegyekből, nemzetségekből a BLC vázra épülő – sokak által fehérnek is tartott – fehér fordítások. A fentiek szerint megvan tehát a logikai kapcsolat a bilek/béla és az őr/ispán között is anélkül, hogy nyelvünkön erőszakot tettünk volna. A megtalált kulcs tehát: a BÉLYEG, a JEL. Perdöntő lehetne, ha találnánk egy olyan Béla nevű földrajzi helyet, ahol nem történt birtokosváltás. Elkezdem ez irányban is kutatni. A kiindulási pont az volt, hogy csak a székelyek mondhatják el magukról, hogy ők Atilla népének egyenes utódai. Akkor hát a keresést Székelyföldön kell kezdeni, és éppen ennek a területnek a legjobb és legrészletesebb leírójánál: Orbán Balázsnál. Szerncsém volt! A székelyek szent hegyének leírásánál, a Hargitán találtam rá Béla várára. Rendkívül érdekes és tanulságos ennek a története, különösen a teóriám szempontjából. „Itt volt a hagyományok szerént Béla vára , amelyről a Bélhavas neve is eredne.” A szájhagyomány fontosságáról, sőt elsődlegességéről, már Vámbéry is szólt. Orbán Balázs azt írja, hogy „Nem tagadhatjuk meg a hagyományoknak ritkán tévedő feltevéseit.” Nincs még egy nép a világon, ahol a fennmaradás folytonossága ilyen tisztán megnyilvánulna. (Lásd a bükki Bél-kő nevű hegy történetét.) A Hargita-hegységben, az Asztalkőtől vagy ezer lépésre, kerek idomú hegycsúcs emelkedik, „egyenesen elcsapott fennlappal”, a magasba. Ezen a fennsíkon állt Béla vára. (A hely misztikuma a Rodope hegységben lévő Belintash sziklára emlékeztet, amelynek neve – török nyelvből fordítva: „a tudás köve”. Misztikus Bela nevű helyek vannak Karintiában, Bélhavasban a rabonbánok tevékenykedtek, akik Atilla halála után a nép kormányzói, főpapjai lettek. Szabó Károly és Toldy Ferenc szerint a rabonbán név „ravoubánt, vagyis rovóbánt, olyat jelent, ki az irást (rovást) vezette.” Korábban már volt arról szó, hogy az él, az üt, a vág, a ró, az ír, a bölcs, a tudás, a jel, a bélyeg, szavainknak török eredete van, ami nyomokban ma is felfedezhető nyelvünkben. Ehhez még hozzájön az is, hogy a „bán” szó avar eredetű és Baján[5], avar uralkodó nevéből származik.). A hunok fennmaradt töredékei „azok, akik e vérrel szerzett hazától megválni nem akartak, vagy ide szorulva távozni nem tudtak, s a felzúdult népek alattvalói lenni sem akartak: Erdély keleti oldalának természet által is védett rengetegjei közé vonták meg magokat, hol az őserdőktől környezett legmagasabb hegycsúcsokra várakat építettek, s függetlenségök megvédése és egymás oltalmára szövetkezvén, elhatározták, hogy midőn valamely várterület lakóit vész fenyegeti, ott lármafa gyújtatván; a többi vár lakói a megtámadottnak oltalmára siessenek.”. A hagyomány szerint ez a vár a mongoldúláskor még állott.

Na de mi köze van ennek az avarokhoz? – kérdezhetik joggal. Így önmagában – semmi. De az ókori Egyiptom írásjeleit, a hieroglifákat, egyenként vizsgálva sohasem fejtették volna meg. Egyenként elemezve a BL és BLC neveket -- mindenféle alapot nélkülöző -- szláv megoldásokhoz jutottak a szakértők, csak azért, mert képtelenségnek tartják, nem tudják elfogadni, hogy Árpád honfoglalói bejövetelükkor, már magyar nyelven beszélő csoportokat találtak a Kárpát medencében. A „Bél” tag a patak-, hegy- és helynevekben nem a szláv jelenlétre, hanem a magyar nyelv használatára bizonyíték. Béla, Belár[6], Beler, Belcse[7], Beleg, Bele, Beke[8], Belenik, Beliud, Bene[9], mind, mind régi, Árpád-kori (vagy régebbi, az avar-hun időket idéző, a mondák világába vesző) magyar (türk) személynevek. Szumér GI-BIL =tűzisten (GI =nád + BIL =égni). Sőt a híres Belisár is Szerbia területén született és a Belus név is délszláv területen terjedt el, de csak a magyar, és vele kapcsolatba hozható mondavilág részei (Belus, Nimród fia) ezek a nevek. Kivéve talán, a már említett, bibliai Bél (Baál) istent, Bél papjait, továbbá az örmény mitológiában szereplő Bél királyt. Grandpierre Attila az Atilla és a hunok című könyvében (Napkút Kiadó, 2006. 117.) Aradi Évára és Syad Muhammed Latifra (1891) hivatkozva írja, hogy India északi részén a szkíták őslakosok voltak és, hogy „India őslakói a „bil” nevű nép, a hun király mellé álltak a hunok árják elleni küzdelemben.”

Legtöbb esetben nem kapta se a hegy, se a patak a településről, sem nem fordítva, a nevét. Egyszerre hívták az ott élő közösséget, a falut, a hegyet, a patakot „jelzők”-nek, „jelölt”-nek, azaz „belec”-nek, „bilo”-nak, vagy éppen „Bélá”-nak, ha a vezetők székhelyéről, vagy a betelepülőkről esett szó. Béla pataka, Bélhavas, Bilek, Bilak, Belica, Béla – ezek és a hozzá hasonló nevek tömege a bizonyíték. És mindez, egy jól beazonosítható földrajzi és történelmi határon belül! Bizonyíték továbbá a mondakör, amely ezekhez a nevekhez tapad. Kézai A magyarok viselt dolgai című krónikájában írja: „Atilla a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel. Az első Sicambriától Köln német városig, a második Litváig, a harmadik a Don folyó partjáig, a negyedik Zára dalmát városig állt őrt, ezek szavából és kiáltásából a világ négy égtája értesült, hogy Etele mit csinál.” Ez a hírláncrendszer lehetett az alapja az általam vizsgált BL és BLC nevekből álló „jelző rendszernek”, ami Árpád honfoglalásáig szórványokban fennmaradt. A „fehér” etimon, pedig csak ritkán, és csak a később elnevezett objektumok között jelenik meg. Ahogyan a régészek szét tudják választani az avar és a szláv temetőket és leleteket, a nyelvészeknek is fel kell nőni ahhoz a feladathoz, hogy az „avarkor” nyelvemlékeit szétválasszák magyarra és szlávra. Sok tudós már készen áll erre, csak a feladatot nem kapták meg. Nézzük meg mit tart erről a kérdésről László Gyula (idézet A szlávok régészeti kutatása hazánkban című írásából[10]. Megjelent 1997. szept. 23.): „A XX. század végére teljesen megváltozott az a világos kép, amellyel Hampel József osztályozta a leleteket. A griffes-indásokkal kapcsolatban felmerült a nagyrészt magyar nyelvű onogur népesség (fehér magyarok) betelepülése, a halántékkarikás népességgel meg az Árpád-kori magyar köznép jelenléte. Meg kell említenünk még a következőket. IX-X. századi szláv területeken talált temetőkben uralkodó temetési szokás a halotthamvasztás. Ha ezt vesszük alapul, akkor a Kárpát-medence mondott korú temetőiben alig-alig találunk hazánkban ilyen temetkezéseket. Például az általam feltárt felgyői (Csongrád megye) több száz síros későavar temetőben alig néhány halotthamvasztásos sír került elő, pedig a helynév szláv! Úgy tűnik, hogy a hazai szlávság nagyrészt már áttért a tetemtemetkezésre s ezért újmódon kell majd megközelítenünk a szláv temetőket, a szláv sírokat. Gondolom, hogy a helynevekkel való együttes vizsgálat az új megközelítés módszere. Az azonban az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy az a feltételezés, hogy a honfoglaláskor az egész Kárpát-medence szláv lett volna, téves. Ennek bizonysága, hogy a griffes-indások késő avar-kori népessége (nagyrészt a magyarok első honfoglalásának népe) nemhogy csupán megérte Árpád népének honfoglalását, hanem jóval nagyobb tömegű lévén be is olvasztotta magába a hódítókat.” A név, és sajnos a terület is, ott maradt a szlávoknak először a 12-14. században lakóhelyként, majd később a 20. században, kvázi végleges hazaként. Bizonyíték erre éppen az ótörök, sumér közös jövevényszavaink, mint a bélyeg, a billog, a bicska, a bél, a bilo, vagy a béla. A „barázdabillegető”, a „bivalyakol”, a „két forrás”, a „fehér pataka”, a „volt hol aludni”, a „kemence”, a „Belica szépleány”, a „teljesen fehér bárány”, vagy éppen a „belij bor”, és hasonló magyarázatok csak azt bizonyítják, hogy szlávból-szlovénból nem lehet komoly magyarázatot találni erre az ómagyar foglalkozás és méltóságnévre.

Szekszárd, 2010. március       Bilecz Ferenc

[1] Talán a latin „Betula“ = „Birke“ értelmezésből.

[2] Az Árpádok családjából négy Béla nevű királya, s több hercege, volt a magyar nemzetnek.

[3] 1827-ben „találta” meg Václav Hanka, de 1877-ben kiderült róla, hogy csak hamisította a latin szöveget.

[4] Белéц (Belec) [белоризец], белица, бельцы. Понятие «Б.», очевидно, возникло как противопоставление чернецу (черноризцу), т. е. монаху

[5] Egyes feltételezés szerin Bayán jelentése: hatalmas, gazdag

[6] Bilär (Tatar Cyrillic: Биләр; másképp Bilyar, Bülär, Бүләр). A Belár vagy Bulár név eredeti alakja a Bilar volt és szorosabban a Volga menti Nagy-Bolgárország egyik részét értették alatta; emlékét az orosz Bilarszk város tartotta fenn. (Kazánytól DK-re, 150 km, a Volgába ömlő Kis-Cseremsán bal partján) «les Bileres c'est-â-dire la, grande Bulgarien», mondja Plan Carpini János, kit IV. Ince pápa 1246. a mongolokhoz követségbe küldött s a Volga mentén is megfordult. (Pallas Nagylexikona) Ez a terület már Magna Hungária lehetett. A szomszédos onugor-bolgár birodalom legnagyobb városa Bolgar volt, Bilarszktól nyugatra, a Volga bal partján. (54^o58’00”; 49^o02’00”)

[7] Belcse régi magyar személynév (megfelel a «bölcs» szavunknak). A 13. század elején már említik az oklevelek. (Vár. Reg. 158. Endlichernél 682. l.) Lásd Pallas Nagylexikon.

[8] Beke, török szó. Jelentése: meddő, terméketlen.

[9] Bene. Árpád egyik vezérének, Edömérnek az unokája.

[10] http://magyarostortenet.gportal.hu