III. 1, 2. Berecke Alsó 48.34130; 21.68547. Berecke Felső 48.36150; 21.69353

Két szomszéd falu, közel Bélyhez. Nevük az UC 6 : 75; UC 4 : 3; jelű, évszám nélküli összeírásban szerepel. Berecke neve ma: Berecki. A település valószínűleg a honfoglalás óta lakott. 1358-ban említik először Bereck néven, halászfaluként, ekkor a Szerdahelyi család birtoka volt. Bereczky család az 1600-as évek közepétől birtokos itt, és ők valószínűleg a birtokról kapták a nevüket. Itt az –i, -e, birtokos jelző lehetett, és a Berecké formára lenne visszavezethető, ha nem vennénk figyelembe azt a tényt, hogy 1358-ban még csak Bereck volt a település neve, a Berec, vagy Belec szóból képezve. Ha a tulajdonosról kapta volna a nevét, akkor már – a korabeli szokásoknak megfelelően – kialakult volna a Berecké írásmód is, amit a latin szövegekben -- minden nehézség nélkül -- meg tudtak volna jeleníteni. De valószínűbb, hogy a foglalkozásnév (népnév) előbb személynévvé vált, majd a személynévből született meg a helynév, a birtoklás kifejezésére: Belec-Bereck-Berecké-Berecki. Szent Bereck (Brictius) püspök, mint névadó, itt nem jelenik meg. A –ke képzővel kapcsolatban jó, ha ismerjük Szegfű László véleményét (A honfoglalástól a mohácsi vészig): „Ámde attól is óvnak nyelvtudományunk művelői, hogy a -ka, -ke képzős helyneveinket a korai időszakra keltezzük. Úgy látszik, ez a képző legtöbbször másodlagosan a l5. században kapcsolódott a korábbi helynévhez. Föltehető oka, hogy a keleti szlovák és rutén nyelvterületen a szláv eredetű helynevek jelentős részében - ka képző található. Mivel a régi magyarság körében a -ka, -ke kicsinyítő képző általánosan el volt terjedve, a magyar-szlovák nyelvhatár vidékén élő lakosság ezt a -ka elemet mint helynévképzőt elvonta, és így e képzőelem azonosulhatott a magyar kicsinyítő képzővel. Ez a folyamat - a -ka, -ke helynévképző kialakulása a vegyes magyar és keleti-szlovák, rutén lakosságú vidéken - a l5-l6. században mehetett végbe, nem ritkán éppen a pusztásodást kísérő nyelvi jelenségként.” A Bereck és Vereck név kapcsolata valószínűsíthető. Itt jóval korábbi, ószlovén és frank hatásról lehet szó. Erre a Vereckei hágónál még visszatérek. Az –e toldat elképzelhető, hogy egyszerűen a szóvégi mássalhangzó-torlódás feloldására alakult ki.

III. 3. Bél (Beliu)       46.48333; 21.98333

A Tőz folyóba csatlakozó Bél patak partján, Borosjenőtől északkeletre, a Béli hegyek alatt, a Mézes- és Béli-patak mellett fekvő települést hívják Bél falunak. A kisközségnek (Bihar vármegye béli járásában,) 1891-ben, 1536 oláh és magyar lakosa volt. Itt egy helyen található a „bél” nevű hegy, patak és település, sőt egy egész sor helység nevében szerepel a „bél” szó. (Bélárkos, Bélegregy, Bélörvényes, Bélfenyér, Bélzerénd, stb.) Felvetődik a kérdés: mi lehetett az alapszó, és mi a jelző, továbbá, hogy mi lehetett a névadás motivációja? A béli járás „bél” jelzővel ellátott falvainál, egészen a Fekete Körösig, a váradi püspök béli uradalmához való tartozásra van utalás. Az általánosan elfogadott nézet, hogy motivációban elsődleges a víznév. Tehát volt egy szép fehér patak, amelynek a partján csak szlávok élhettek, hiszen a falujuk neve is Bél lett a patakról elnevezve, így puszta alakban, és ezért honfoglalás korinak tekintendő. A fölötte lévő hegység meg a faluról kapta a nevét és lett „Béli hegyek” a neve. (A Bélhavas név már foglalt volt, a Hargitán.) Tökéletes logika, és főleg „igazolja”, hogy a magyar honfoglalók már „ősszlávlakta” területre érkeztek. Nevét csak 1332-ben „sacerdos de Boly” néven említették először Meggyesi Bely Vaida Nicolae nevében, aki a Kolozs megyei Meregyon vásárolt fél jobbágytelket. Tehát minden rendben lévőnek tűnik. Akkor, most kezdjük el a vizsgálatot a teóriám szerinti módszerrel, azaz nézzük meg a környék történelmét és a hasonló nevek alakulását az egész avar birodalom határain belül, majd vonjuk le a következtetéseket. Kezdjük azzal, hogy Bél település egykor a váradi püspökök birtoka volt, és nem a mai helyén, hanem a Tőz-patak mellett feküdt. 1332-1335 között már szerepelt a pápai tizedjegyzékben is. Tehát kizárólagosan a Bél patakhoz nem köthető a névadás. Hol voltak „bél” „béla” „belic” nevű patakok? Szinte mindenhol a kaganátus peremvidékén. Nyugaton például Bjelički patak Belec váránál, Belice folyó Nyugat-Sziciliában (Alcek kán bevándorlása), Északon a Bialka folyó, és a Vágba meg a Poprádba ömlő Béla patakok, Keleten Bukovinában, a Szucsáva folyó mellékpataka a Bilka (Bilka Mare) nevű patak, Délen Belica, Beliska, Belicsenszka, Belesnica víznevek szólnak arról, hogy hegyen és völgyben, kristálytiszta, vagy zavaros folyóvizek kapták ezt a nevet. És a hegyek. Fehérsapkájú, ezer méternél magasabb bércek, és lankás domboldalak. Előzőkre példa: Béli-hegység, Bélhavas, Bélai-Tátra. Utóbbira: Bilo-hegység, Béci hegy, Bélai dombok (Belianske kopce), Bélmező-hegy. „Nem minden arany (estünkben: fehér), ami fénylik” – tartja a mondás. A szláv nyelvekben a fehér és a fény közelebb áll egymáshoz, míg az ómagyarban a fény és a világosság dominál a „bél” szóban, ami szkíta, hun, sumér örökség, és az Úrral kapcsolatos. I. Istvántól kezdődik a Bél-Béla nevek elszlávosodása. A középkorban feljegyzett, Bélára visszavezethető földrajzi nevek többsége valószínűleg már létezett az avar korban is. A személynévhez köthető változatok a legújabbak. (Például Fonyód-Bélatelep alig több, mint száz éves. Itt Zichy Béla volt a névadó tulajdonos.). A valóban fehéret jelentő szláv nevek általában jelzős szerkezetűek, ezért elkülöníthetők. (Például a Bela, Bila, Byala „Cerkva”-k, szerb, macedon, ukrán, bolgár területen. Jelentésük: Fehér Templom. Ugyanez a felépítés a víz-, nép-, és várneveknél: Fehér-tenger (Beloe more), fehérorosz (belarusz), Fehérvár (Beograd). De a szóösszetételeknél is segít a megfejtésben a tartalom, a szó jelentése. Például a Szovjetúnió olcsó és erős cigarettájának a „Беломоркана́л” (Belomorkánál) nevében a „belo” valóban fehéret jelent, a „Fehér-tengeri - Balti-csatorna” tiszteletére. Egészen más megítélés alá esik, teóriám szerint, például a Bélai-Tátra (Belianske Tatry) elnevezés. A 2100 méteres mészkőhegységre igencsak ráillene a „fehér” jelző. Magyarul mégsem Fehér-Tátra volt a jelentése, hanem a környéken sűrűn előforduló „Béla” (Lásd: Szepesbéla) név miatt kapta a „bélai” jelzőt, annak ellenére, hogy van itt Fehér-tavi-csúcs (Biely štít), és Fehér-víz-völgy (Dolina Kezmarskej Bielej Vody) is. Mégis sokszor találkozhatunk magyar szóhasználatban a „Fehér-Tátra, vagy Bélai-Tátra,” azonosítással. Pedig a Belianske Tatry nem Biele Tatry! (Például a Fehér-Kárpátok neve Bílé-Biele Karpaty.) De a Kopa-hágó (Kopské sedlo) a magyar nevét a felette lévő Bélai-dombról kapta, amelyet szlovákul és lengyelül Kopának (=domb, halom) neveztek. Innen 3-400 km-re nyugatra van a lankás Bélai-domb Párkány mellett. Ez nem lehetett fehér, mint a havasok, vagy a patakok, vizek. A másikat, pedig nem birtokolhatta Béla nevű személy, mert havasi hegycsúcsokat nem szoktak adományozni, mivelhogy itt általában nincs emberi élet. Tehát sem a „fehér” tulajdonságjelzős, sem a Béláé birtokos jelzős szerkezet nem alkalmazható azonos módon mindkettőre. A bevezetőben már említettem, de itt megismétlem, hogy Győrffy György a Béla helynévnél a következőket írta: „levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.”. Szegfű Lászlónál ezt olvashatjuk: „„Be kell vallanunk, arra még nem találtunk megfelelő magyarázatot, hogy az idegenből átvett nőnemű névváltozatokat — például Zolta, Béla, Gyula stb. —miért adják nálunk olykor férfiaknak.” Hát, elég nagy a káosz! De mi van akkor, ha ezeken a helyeken a jelző-őrző családok ispánjai a „bélák” laktak? Akkor ezek a helyek „bélai”-ak voltak! Semmi ellentmondás, akár a „bél” többes számából, akár a „béla” méltóságnévből indulunk ki – természetesen magyarul, képző nélkül.

Következtetés: a puszta Bél helynév, a Bél patak, a Béli hegyek, az avar-magyar „bél”, „béla” (türk bojla, vezér, hadvezető), vagy az akkád: „Bél”, (bēl) „master”, úr, uralkodó jelentésű szóra vezethető vissza. Ez, mint „ős-szó”, alapja volt a szláv – fehéret jelentő -- „beo” „bela” „bel” stb. mellékneveknek is. De főleg az ószláv belь „irtvány, tisztás”, és az orosz "блеск" (bleszk – ragyogás, fénylő), valamint a „бел, белаґ, белоґ” (bel, belág, belog) közszavaknak, ahol az óindiai fény, villanás, ragyogás szavakra van utalás. (Lásd: Vasmer's Etymological Dictionary-ben a „др.-инд. bhālam "блеск", bhāti "светит, сияет" magyarázatot). A „Bél-Béla” földrajzi nevek Kárpát-medencei csoportos, koncentrált elhelyezkedése kizárja ebben az esetben a szláv „fehér” etimon változatot. A névadási gyakorlatnak, és a jelentéstartalomnak megfelelően a szláv területeken a „fehér” jelentésű földrajzi neveknek viszonylag egyenletesen kellene eloszlani – és ez így is van, ott, ahol a jelentés: „fehér”. Ahol pedig sűrűbb az előfordulás, ott fel kell tételeznünk, hogy a jelentés más, például az, hogy: „béla”. A későbbi jelentésmódosulás a tulajdonosváltással egy időben következett be, ami viszont biztosította a név fennmaradását. A Béli járásban a sok „bél” tagot későbbi, jelzős szerkezetű névadásnak kell tekinteni, tehát a felhozott példákban a hely neve Árkos, Egregy, Örvényes stb.volt, és ehhez társult a patak, a járás, a hegy „Bél” neve. Teljesen más megítélés alá esnek például a Béltek nevű helyek (Krasznabéltek, Beltiug, 47.548056°, 22.839167°, és Nyírbéltek 47.69544; 22.12861), amelyek elhelyezkedésüknél fogva (Szatmárnémeti és Nyírbátor alatt) beletartoznak a szamosvölgyi Bilak-hegytől a Nyírségig húzódó jelzett helyek sorába. 1086-ban, a hagyomány szerint, Szent László király Krasznabélteken táborozott, amikor a besenyők ellen harcolt. A Túr menti Kőszegremete (Remetea Oaşului 47.875; 23.318056) helynevei közül még a XX. század elején ismert volt Bélavára név is.(Nem szerepeltetem a listámban, de a csoporttérképen feltüntettem őket). Sok esetben a ma „Biely”-nek nevezett patak neve korábban „Bela” volt. Ebből néhol Belansky, (például Necpálon), néhol Biely, (például a Hernádnál), lett. (Lásd Kniezsánál a Helynév és családnévvizsgálatok, 2003, 154-155. o.). Ez közvetett bizonyíték arra, hogy a „Bela” nem mindig fehér, sőt nem is abból származik és nem szláv eredetű!

III. 4. Bély, (Biel) 48.40710; 22.05608

Királyhelmectől 8 km-re délkeletre fekszik. Ezt a helyet a leleszi alapítólevél, 1214-ben, Beyle néven említi. A falut Vályi András szerint magyarok, Fényes Elek szerint magyarok és oroszok lakták. Figyelemre méltó, hogy Bélapátfalva nevét szintén írták Beyle-nek. Zemplén vármegye monográfiája szerint "Bély, egyike a vármegye legrégibb községeinek. Már a honfoglalás korában megerősített szláv fészek volt.” Gondolom az avarok régi erődítményébe fészkelték be magukat – egy időre. Nekem a helység neve erről árulkodik. Véleményem szerint a Beyle forma régen a Béla, vagy a Bél nevet takarhatott (hasonlóan Bélapátfalvához, amit szintén írtak Beyle-nek) és a tőle nem messze fekvő másik Béla kapta megkülönböztetésül a Ciróka nevet, mivel annak a partján alakult ki. Már szó volt arról, hogy van ősrégi nemesi Bély (ejtsd: Béli) családnév is. Ők a Pozsony vármegyei nemesi család leszármazottai, a Magyarbéli nemes Bélyek.

III. 5. Ciróka-Béla ( Bela nad Cirochou) 48.97751; 22.10415

Kisközség Zemplén vármegye szinnai járásban, Szinnától (Snina) nyugatra, a Ciróka bal partján. 1451-ben említik először, a homonnai uradalom része volt. Korábban Ciroká Bela volt a neve. A puszta Béla nevű falvak egyike.

III. 6. Belényes (Beius)          46.66145; 22.35992; Bélmezőhegy.

Belényes (románul Beiuş) municípium rangú város Romániában, Bihar megyében. Nevét a középkorban többféle formában írták az oklevelekben: Benenus, Belenus, Belinis és Belynes változatokban is előfordult. A Bihar hegység és a Béli hegység közötti síkságon, a Fekete-Körös partján található, Rézbányától 30 km, Nagyváradtól 60 km távolságban, Várasfenestől 3 km-re északkeletre fekszik. A Fekete-Körös túlpartján, a dombok közt elterül várasfenesi (Finiş) várat Bélavárként is emlegetik. A hagyomány szerint IV. Béla még hercegként kezdte építeni, de valószínűbb, hogy 1244 és 1258 közt, Vincze, a nagyváradi püspök emeltette a Belényesi-völgy védelmére. 1294-ben az erdélyi vajda ostromolta és kiéheztetéssel elfoglalta. Belényes nevét először a tatárjárás után, 1270-ben említik a korabeli oklevelek, mikor Ladomér püspök V. István királytól bányászati jogot kapott ide. Nevét a középkorban többféle formában írták az oklevelekben: Benenus, Belenus, Belinis és Belynes változatokban is előfordult. A 12. század végén már jelentős hely volt gazdag vas-, érc és ezüstbányákkal. 1342-ben Báthory András püspök itteni bányáinak sáfárja, Székesfejérváry Jakab nevét említik az oklevelek. A 13. században már egyházas hely volt. A közelben (Debrecen irányában, az Érmelléki hegyeknél) van Bélmezőhegy a 47,2728; 22,3607 koordinátákkal. (Bélmező váránál még visszatérek erre a névre.)

III.7; 8. Tiszaújlak Vilok és Tiszabecs          48.11282; 22.83731

Újlak (Tisza) Ukrajnában, a Nagyszőlősi járásban (ukránul Вилок-Vilok, németül: Wilok) Közvetlenül mellette a Becsi rév (Tiszabecsi-rév). Az itt élő „idegenek” tartották meg az eredeti nevet, a mely a Bilok-ból ered. A magyar elnevezés a latin írás (1304) Wylok „magyarosításának” következménye. Ahol valóban „újlak” volt az értelmezés, ott az idegen nyelvben is megmaradt általában a magyar kifejezés, vagy lefordították, értelemszerűen. Lásd például Belényesújlak (46.683056, 22.223611) román nevét: Uileacu de Beiuş (Uilac), aminek román értelme: „Satu Nou de Beiuş”. De itt nem ez történt! Valószínűleg azért, mert a név értelme eredetileg „bilok” lehetett. Debrecentől keletre, a fancsikai és nagycserei határban emelkedő erdős Szent-János hegy Zeleméry birtok volt már 1310-ben és Szent János, korábban „Ujlak”, azaz: „Zenth Janus Wylok” néven írták. Kicsit elemezve ezt a három „magyar-latin” szót, láthatjuk, hogy minden betű rendelkezésre állt ahhoz, hogy „Ujlak”-ot írjanak, ha úgy is hangzott volna....De véleményem szerint 1310-ben az irnok „szent jánusz vilok” hangzást rögzíthetett és csak később lett belőle „újlak”, mivel a „viloknak” akkor már nem volt értelme a magyarban. A szlovén-ruszin-szláv nyelvek viszont megtartották, bár ott sem értelmezhetőek jobban, mint az ómagyarban. Becs, Bilok és Bene. Kun-besenyő, török eredetű nevek. (Lásd Óbecse, Becsehely, Bics, Bécs, Pécs). Viloktól alig 10 km-re van egy Bene (ukránul Бене. 48.16517; 22.76178) nevű falu a Kárpátok lábainál. Nevét, 1269-ben Bhene néven említették először egy adománylevélben, tehát már korábban létezett. (Oroszul: Доброселье.)

Tiszabecs – személynév eredetű helységnév állítják a szakértők. A község 1181-ben tűnik fel a cégényi monostor birtokainak határjárása során. A Szamosnál pedig Szamosbecset találjuk. (47,8585; 22,6898). A helynév egyértelműen „Becs” mindkét esetben. Ez pedig szorosan kapcsolatba hozható a dunántúli „Béc” hangzásu nevekkel, mint Bécz, Béci-hegy, Béci-patak, Vásárosbéc, Bejc.

III. 9. Beliş (Jósikafalva, Béles)        46.68772; 23.02923

Jósikafalva, Béles (románul Beliş) község Romániában, Kolozs megyében. A Gyalui-havasok és a Vigyázó között helyezkedik el. Bánffyhunyadtól a DJ 101 úton közelíthető meg. Véleményem szerint teljesen magyarul történt az elnevezés, mert a hely, ahol Bél-ek laknak – az Béles! A Vigyázó elnevezés, pedig megfelel a jelző, őrző funkciónak, amit a Bélek irányította családok láttak el. De lehet, hogy tévedek és „jegyzett, jeles” „bèleš” (bèleška) volt az ott élők neve. „De hogy pl. a Vlegyásza ~ Vlădeasa sem lehet ősi, bizonyítja, hogy neve szláv eredetű személynévből való.” – írja Kniezsa a Keletmagyarország helynevei-ben. (164.o.). Gyanítom, hogy a Vigyázó hegynévről egyszer még kiderül a kapcsolat a „bel” szótővel...

III.10. Bagolyháza (Біласовиця)     48.83331; 23.05309

Bilasovicza, Szolyvától északabbra, a Latorca partján, a Vereczkei hágónál található. Hozzátartozik Latorcafő (Latirka) és Kotyelnyica. Bilasovicza esetében a szótő a „bila” (Bela egy változata) és a szomszédos Jaszenova, Tisova, Jalova mintájára alakulhatott ki a Bilasovából a Bilasovicza, (birtokos jelzős szerkezet.) Bilasz (Bilas), Bilak, szintén gyakori családnév Kárpátalja környékén. (Lásd pld. Mihail Bilasz festőművészt, vagy Vasil Bilak kommunista politikust). Ma Bagolyháza a magyar megnevezése. Hogyan alakult ki ez a név – nem tudom. Igaz, hogy szová (coвa) jelentése fülesbagoly, és volt a Magyar Királyságon belül Bagolyháza (Meszesalji Bagollyfalva, Bagolyfalu románul: Hurez), de az Szilágy megyében volt, és Bilasovicát pedig Bilasoviczának hívták^[1] régen a magyarok is a Latorca partján. Gyanítom, hogy ez a mai Bagolyháza megnevezés 20. századi találmány. Borszucsina (Borzfalva), Miskarovica (Miskafalva), ma Bilaszovica részei. Míg az első kettőnél a szótövet elfogadták Borsz-, Miska-, formában, a Bilasz-al nem tudtak, vagy nem akartak, mit kezdeni, ezért itt a képzőt (-ovica) összevonták Bila végződésével és így egy új főnevet a szova-t kapták, amely jelentése: bagoly (füles). A terület (Kis-Oroszország, Rusiæ Minoris, malorussz) lakói az oroszoktól elszármazott (a tatárok által leválasztott) ruszinok voltak, akikről már a 10. századból írásos feljegyzések maradtak hátra. (pld. a PVL-ben). Ezeknek az új „magyaros” elnevezéseknek, „ferdítéseknek” semmiféle történelmi hátterük nincs, ellentétben az ősi Bila (Béla) szavakkal. Szerintem helyes magyar névadás a Bilafalva, vagy Őrfalu lett volna, Bagolyháza helyett.

III. 11. Bilke (Bilky)  48° 19' 0 ; 23° 7' 60

Bilke (Bilky) a Borsova partján fekszik, nem messze a Vereckei szorostól, Bereg vármegyében. TESZ 1. Kötet szerint: 1338/1339 évből származó adatok Belki, Bylke néven is említik. Nevét a határában folyó patakról kapta és az ősszláv eredetű „bélь” „fehér”-ből származtatják. Bilke első írásos említése 1238-ból származik. Ung és Bereg vármegyékben 1332-ben megjelennek az oláhok, akik Havaselvéről nagyobb telepes rajokban 1320 és 1340 közt jöttek fel. László Gyula munkáiból tudjuk, hogy Ung vára avar eredetű, és a környéke is avar, illetve magyar volt már Árpád bejövetele előtt. A keleti határvidékre telepített oláhokat a királyi hatalom katonai célokra használta fel. A nyers erkölcsű, bosszúra éhes és a hegyvidéki cselvető harcra kiválóan alkalmas havasi pásztornép védte a végeket a még mindig betörő tatárok ellen. Cserébe a Balkánról magukkal hozott társadalmi és közigazgatási szervezetüket érintetlenül hagyták és így illeszkedtek be a magyar határvidék közigazgatás szervezetébe, ami természetesen nem ment könnyen. Bilke már a 12. század előtt létezett és nevét nem a patakról, se nem a Bilkey családtól kapta. Határterületen feküdt, ami állandó, külső rablótámadásoknak volt kitéve megalapítása óta. Szláv, horvát, oláh telepesek csak a 13. századtól jelennek meg a már korábban létrejött faluban. Nagy a valószínűsége, hogy őrhelynek, jelzőhelynek létesítették kezdetektől fogva és ezért nevének kialakulása is erre vezethető vissza, bármilyen kézenfekvő és tetszetős a szláv „fehér patakról” szóló névmagyarázat. A 14. századtól megjelenő Bilkey személynév, felvett, helynévi előzménnyel rendelkező névadás, és valószínűleg ezzel az esettel állunk szemben a Billege, Bielek családneveknél is. A bilkei görög-katolikus templom falán elhelyezett emléktáblán, az ott szolgált papok névsorában olvasható (felülről a második) Bileckij-Bilkei Mihajlo pap neve és az évszám: 1684-1727. Bilkei – tipikus lakosnév. Már említettem a bevezetőben, hogy Borsától Dolháig megtalálhatók voltak a Bileczek, de valójában ennél sokkal jobban elterjedt név volt. Mihajlo pap nevében kettős lakosnevet találunk, mivel a „Bileckij” jelentése szintén lakó-, származásihelyre utal. Bilke, Bilasovice, Bilin és Bilak, az Uzsoki, a Vereckei, a Tornyai, a Tatár hágóknál - stratégiailag fontos helyen - fekszenek, így az őrhely szerepük több mint feltételezés. De az Ojtozi szorosnál is találunk egy Bélafalva (románul Belani. Kézdivásárhelytől 9 km-re északkeletre) és egy Bereck nevű falut. A „Szentföld végfalui vannak itt” és „e falukat szabad besenyők lakták” – írja Orbán Balázs.

III. 12. Vereczkei hágó 48.8271; 23.1757

Ez inkább egy hosszan elhúzódó laposabb hegygerinc, mint hágó. Ősidők óta használt út. A Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek közt biztosítja az áthaladást 839 m magasan. A honfoglaló magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül érkezett a Kárpát-medencébe. 1241-ben a mongol-tatár fősereg is itt tört be Magyarországra. A II. Világháborúban itt húzódott több mint 600 km hosszan az Árpád-vonal, a Radoszycei hágótól (49°18'0"N, 22°3'0"E) a Berecki-Havasokig. (46° 3′ 55.44″ N, 26° 22′ 41.16″ E).

A Kárpátok keleti hágóinál hasonló hangzású földrajzi nevek maradtak fenn: Bilke, Bilasovice, Bilin és Bilak, az Uzsoki, a Vereckei, a Tornyai, a Tatár hágóknál – Bélafalva (románul Belani), és Bereck az Ojtozi szorosnál. Nagy a valószínűsége annak, hogy Verecke név a keletkezésekor (valamikor az avar időkben) Berecke, vagy Belecke hangzású lehetett, a többi hegyi-határt őrző, jelző helyhez hasonlatosan. A -ka, -ke képzőről Berecke falunál már szóltunk. Most nézzük meg, hogy kialakulhatott-e Bereckből a Vereck név? Tény, hogy a környéken a B-vel kezdődő hasonló hangzású nevekből bőven akad példa, míg Vereck gyakorlatilag nincs. Pontosabban van egy Veréce nevű falu, Királyháza mellett, a Nagyszőlősi járásban.(48.165833°, 23.160278°). 2004-ben a Bilecz név után kutatva Erdős Bertold több Bilecz, Bilcze névre bukkant a környéken. A b<v váltakozás a magyar nyelv korai szakaszára jellemző, mint láttuk a Wilach-Beljak esetében. Ez német, latin (spanyol), angol, jiddis nyelvi közegben gyakorabban előfordult. A Belch-Belche-Bölcs-Bölcske-Belecska, mintájára kialakulhatott a Belec-Belecke-Verecke , sőt a Belec-Beléce-Veréce név is, a b>v váltás miatt. De míg a Bölcske és Belecska nevű helységeknél általában elfogadott a török „bilis” – „bölcsesség” etimon, addig a Vereckei-hágó nevének ilyenforma magyarázatával még nem találkoztam, pedig kézenfekvőnek tűnik az e fajta okoskodás. Ma viszont legtöbb szakértő kerüli ezt a kényes kérdést, mondván, hogy talán nem is lehet rá válaszolni. Mivel a Vereckei-hágó neve mélyen egybeforrt a honfoglalás tudatunkkal, itt jegyzem meg, hogy a honvisszafoglalás gondolata nem 20. századi találmány. Úgy tartják, hogy Marjalaki Kiss Lajos, aki 1923-ban Mezőnyéken, 68 sírt tartalmazó avar temetőt tárt fel, először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét az Anonymus és a magyarság eredete című munkájában. 1928-ban ezt írta: "Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki kora népvándorláskori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. ... Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt." Az avar-magyar honfoglalást már a Képes Krónika második visszatérésnek „secundus ingressus”-nak nevezi. „Az Úr megtestesülésének hatszáz vagy hatszázhetvenhetedik évében, Atyla király halála utáni századik évben, a nép nyelvén a magyarok vagy a hunok, latinul az ungarusok III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét bejöttek Pannóniába...”[2] Ugyanakkor a magyarok visszatérését Thuróczy is átvette az Anjou-kori krónikaíróktól és a krónikája második részének a bevezetőjében határozottan a „magyarok visszatérése” kifejezést (reditus) használja: „in pannoniam redeuntium” formában. Árpád, pedig bevonult népével, „hogy örökség jussán birtokolja ezt a földet.” Árpád az elsőnek érkező kapitányok egyike volt, és a nép természetesen használhatta a Kárpátok keleti hegyvonulatai közt a többi átjárót is. A török kiűzését követően ezt a szemléletet igyekeztek minden eszközzel kitörölni a magyarok tudatából. Valóban Marjalaki volt talán az első, aki a nemzeti függetlenség e rövid szakaszában, nyilvánosan hangot adott a magyarság ősi jussának, tudományosan alátámasztva érveit az ásatásai eredményeivel. 1945-el ez a korszak lezárult és csak az emigráns irodalomban jelenhettek meg hasonló gondolatok. Hogy ez valóban így van, annak Glatz Ferenc szerkesztésében 1995-ben, a „szabad Magyarországon” megjelent A magyarok krónikája című „mű” a legjobb bizonyítéka. Ebben a „13. század közepén – a nyugatról betelepülő hospesek közvetítésével – meghonosodott aszimmetrikus ekevassal ellátott eketípusnak” majdnem több teret szentel, mint a honfoglalás témájának.

            III. 13. Bélavár (Belioara)    46.46293; 23.37989

Bélavár, Belioara, (Posaga de Sus) Felsőpodsága és Alsópodsága között. Borévtől (Buru) a 75-ös úton, az Aranyos mentén haladva, Nagyakloson (Ocoli), vagy Aranyoslonkán, vagy Alsópodságán keresztűl közelíthetők meg a Szkerice-Bélavár (Scãriþa-Belioara) sziklái és az 1382 m magas csúcsa. (Szkelisóra-Belioara rezervátum). A környéken két Bélavára-patak is csörgedez. Tanulságos elolvasni az alábbi idézetet Lukács Józseftől, amit az Erdélyi Gyopár 2006/3. számában jelentetett meg: „ha a szó jelentését boncolgatjuk, megtudjuk, hogy ennek a Bélavárának semmi köze sem a Béla személynévhez, sem pedig a vár szóhoz. Ezen a környéken soha nem volt olyan építmény, amit Béla várának neveztek volna. A hely neve a szláv nyelvből a román nyelvbe átvett Belioara szóból származik, aminek eredeti értelme a fehér kövek vagy fehér sziklák lehetett, ugyanis a szláv bela fehéret jelent. Erdélynek ezen a vidékén soha nem laktak magyarok; sem magyar történelmi emlékek, sem magyar eredetű helynevek itt nem találhatók.” Majd így folytatja: „A XIX. század vége felé, amikor a magyar turisták „felfedezték” és látogatni kezdték Erdély legeldugottabb zugait is, hazafiúi kötelességüknek érezték magyar elnevezéseket találni olyan földrajzi helyeknek is, ahol nem éltek magyarok. Így történt, hogy a román Belioara-t Bélavárá-ra magyarosították.” Túl azon, hogy a sziklafal aljából Bélavára valóban egy hatalmas erődítményre emlékeztet, és -- szokás szerint -- patakok vannak elnevezve a helyről, vizsgáljuk meg, hogy hogyan állja meg a helyét a fenti állítás. A közelben ismert egy másik Bélavár is: Alsójára (románul Iara, korábban Iara de Jos, németül Jahren) falu Romániában, Erdélyben, Kolozs megyében. 46.55319; 23.51778. Tordától 25 km-re nyugatra, a Torockói-hegység és a Gyalui-havasok közti medencében fekszik. Eredetileg valószínűleg német, a 15. században már magyar lakosságú település volt. Lakói aranyat mostak és Felsőjárán aranybánya is működött. A középkorban vára volt, amelyet valószínűleg Járai Gál kolozsi ispán építtetett a 15. század elején. Járavár-Bélavár. Először 1417-ben, utoljára 1438-ban említették, sorsa és helye ismeretlen. Nagyon sántít a Béla és az -oara szláv magyarázata. Ezek kritikájaként szóljon helyettem Asztalos Lajos, aki az Erdélyi Gyopár 2007/1. számában a fenti idézetre – többek között -- ezt válaszolta: „Való igaz, hogy nem egy román név szláv eredetű. Egy részük közvetlenül a szlávból való, de van, amelyik magyar közvetítéssel került a románba. Bélavár román neve, Belioara, első tagja alapján szláv eredetûnek tűnik. A szláv belij, bjelij (hímnemű melléknév) jelentése ’fehér’, s mivel a hegyet alkotó, s a felszínen lévő mészkő fehér, arra gondolhatnánk, hogy ez valóban szláv eredetű. Az -oara azonban nem ’kő’, nem ’szikla’. Mert a kő valamennyi szláv nyelvben kamen, kameny, a szikla pedig skala, kiejtése [szkálá]. Az -oara-ból egyik sem magyarázható. Talán a belij-be beleértették a kő, a szikla fogalmát is?” Később: „Tudjuk ugyanakkor, hogy az -oara a magyar vár átvétele.” (Példa: Segesvár> Sighişoara, de lehetne Temesvár-Timişoara is.) Bár, Asztalos Lajos elfogadhatónak tartja az első szótag (Beli) szláv eredetét, és a „v” hang hiányát a korai (12. század előtti) magyar nyelvben – amelyekkel én nem értek egyet – de a megállapításai általában helyesek. A magyar „vár” szót a németek és a horvátok (szlávok) is átvették, lásd: Temeschwar, Темишвар-Temišvar, vagy Timišvar. Segesvárnál az első román nyelvű dokumentum csak 1435-ből való, itt a "Sighişoara" forma egyértelműen a magyar Segesvárból ered, ez megy át szláv „Сигишоара-Sigišoara” alakba. Ekkor már egyáltalán nem beszélhetünk a „v” hiányáról a magyar nyelvben! Megítélésem szerint az első szótag helyes olvasata „Bél”, a hely neve pedig „Béli vár” plusz -a képző, amelyre oly sok példát hozok fel a „Bél” szó magyarázatainál. A vár helye nem ismert. A román pásztorok „craiul Bélája” pedig kitudja milyen régi hagyományból ered? Például a hargitai Béla vár mondája jóval IV. Béla előtti időkről szól.....

            III. 14. Bics (Drogobics)       49.34850; 23.51581

Drohobics (ukránul Дрогобич, orosz krónikákban írták még „Другабець", azaz Drugabec-nek is.) a Tiszemnica folyó partjainál, a Dnyeszter melléki síkság és a Kárpáti előhegység közelében terül el. Első írásos említése 1238-ból származik. A legenda szerint a várost Bics lakosai alapították, akik a sóforrásnál található sóval kereskedtek. A XI. században a várost megtámadták a polovecek, és kiűzték onnan a lakosokat. Idővel az elmenekült bicsiek egy része visszatért otthonába, és régebbi területük közelében telepedtek le. A régi Bics helyébe a Második Bics (Druhij Bics, azaz Дрогобич) épült fel Halicsban. A Kijevi Rusz ideje alatt a város közelében a Tusztany erődöt építették fel, alapvetően a tatár támadások ellen, mivel 15. század kezdetétől a 17. század közepéig folyamatosan tatár támadásoknak volt kitéve a város. A XIV. századtól Drohobics a sófőzés egyik legnagyobb központja volt. 1422-ben a város megkapta a magdeburgi jogot (a szabad önkormányzat jogát).

Érdekes a hasonlat a Wieliczka-Wilicz-Bilics és a Bics helynevek között! Kik lehettek Bics lakói, akiket a polovecek elűztek a sóforrástól? Talán jelző, őrző, sóra-vigyázó, foglalkozású családok?! A polovecekről tudjuk, hogy a kun törzsszövetséghez tartoztak, amelyik a 11. században jött létre és a 13. században a mongolok verték szét. 1239-ben a kunok egy része Kuten királyuk vezetésével Magyarországra menekült. IV. Béla befogadta őket és asszimilálódtak a magyarságba. A „bics” pedig ismert kun-török eredetű, magyar szó! Vágni, ütni, (bic>bit>bot) jelölni, róni, írni. Magyar Adorján írja a kunok nyelvéről (Ősműveltség, 126-127. oldal): „De sehol egyetlen szó sincs arról, hogy a magyarok a kunok nyelvét ne értették volna, holott (erről) említés történt volna. Ilyen említés híján jogosan gondolható, hogy a magyarok és kunok között inkább csak nyelvjárási különbség létezhetett, olyan amilyen magyarok, palócok, székelyek között ma is van és amilyen több följegyzés szerint magyarok és kunok között még nemrégen is volt.” „A kunok ugyanis régebben képtelenek voltak a magyar s és cs hangot kiejteni, amelyek helyett sz és c hangot ejtettek, ugyanúgy tehát mint az oláhországi csángók közül a kún eredetűek máig is. (Vannak ugyanis székely és jász eredetű csángók is). Mégis ma a Velencében talált „Codex cumanicus” más nevén „Petrarcha codex” és az úgynevezett „kún miatyánk” alapján, már általános vélemény, hogy a kunok nyelve egy török-tatár nyelvjárás volt. Ami azonban e miatyánkat illeti, csak azt kell megjegyeznem, hogy azért mert ezt egyszer valaki tévesen „kún miatyánk”-nak nevezte el, ez még nem bizonyítja, hogy a kunok valóban tatár nyelvűek voltak.” A „cs” hang hiánya az orosz krónikákban szereplő „Drugabec” helynévben, arra utal, hogy a névadók valóban kunok lehettek. Nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a sólelőhelyek már az avar birodalom védett helyei voltak, róluk nevezték el Bics-nek, vagy Bic-nek, illetve Bilicska-nak, amiből germán hatásra Wilicska, majd lengyelesen Wielicska lett, egy kicsit távolabb. A kunok ittlétét Könyves Kálmán csatái is igazolják. (Lásd: Belznél). Batu kán tatárjainak pusztítása után a lerombolt Bics helyében pedig felépítették a második, vagy Másik Bics-et. A város mai címerében a lepárló, sófőző üst formáját megtartó 9 kónusz alakú sótömb látható. A korábbi címerekben sótartó hordók, dézsák voltak. (Drogobics 1370-től 1387-ig a Magyar Királysághoz, 1772-től 1918-ig Ausztriához tartozott. A címert II. József adományozta a városnak 1788-ban.) Lakói sófőzésből éltek, ami 1563-tól kincstári monopolium lett. Ettől kezdve zsidók kezébe került a sókereskedelem. 1869-ben a 16 880 lakos 28,7%-a ukrán, 23,2%-a lengyel és 47,7%-a zsidó származású volt. Jelentős számú zsidó vezetéknév alapja a „bilicz” és a „bielicz” ami a helység nevéből származik. Természetesen az ukrán atamánok egy részének is innen van a családneve. Ma 100 ezernél több lakója többségében ukránnak vallja magát.

III. 15. Bilak hegy. 46.13500; 23.54851

Alsó-Fehér megyében, Magyarigeni járásban, Marosszentimre (Sântimbru) és Sárd között a fennsíkból 425 m. magasan emelkedik ki a Bilak-hegy. Kőváry László 1857-ben ezt írta róla a Száz történelmi rege-ben: „Fejérvár mellett is van egy hegy, - Bilak - melyen az orvos-fűvek oly buján teremnek, hogy a néprege azok oda ültetését valamely herczegnőnek tulajdonitja, az ősidőből.” 1258-ban Magyarigent (Bilak mellett) és Boroskrakkót úgy említik, mint ahol „Péter billogos lakott”[3]. Obrusánszky Borbála fogalmazása szerint:„a billog tulajdonosai, a billogosok, más néven királybírák felhatalmazásukat közvetlenül a királytól kapták, a királyi udvartól távol eső, vidéki területeken az országlakosok alapfokú bírái voltak”. (Valóság 2006. XLIX. évfolyam 6. szám. O.B. A billog és keleti párhuzamai). Vörösmarty Mihály Kemény Simon című balladájában „Őrhegy”-nek nevezi Bilakot: „Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;” Kemény Simon vitézségét így festi le: „De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;/ Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl./ S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:/ A hollós vértü hős párjára nem talál.” Pár sorral lejebb: „S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,” Mivel semmi információm nincs arról, hogy mi köze lehetett Bilaknak az Őrhegyhez, ezért az olvasóra bízom a döntést. (Amit úgy gondolom, sikerült eddig némely adatszolgáltatással befolyásolnom.) Tisztán nyelvész oldalról nézve, természetesen az a valószínűbb, hogy a ballada a közeli, Strázsa hegyről szólhat. (Ez délebbre van, Nagyszeben irányában.) De tudjuk, hogy azt évszázadok óta Strázsának, és nem Őrhegynek hívják. A szomszédos Kis-Küküllő megyében, Dicsőszentmárton mellett, van ugyan egy Őrhegy (román nevén: Botorca) nevű falu, de ez a távolság, és az irány miatt nem jöhet számításba. Figyelemre méltók viszont a Kis-Küküllő menti Béld, Becze, Bénye, Bala helynevek, amelyek avar-magyar-besenyő múltra utalnak a Kis-Székás menti Besenyő falu nevével együtt. (Valószínűleg Elekes neve is visszavezethető az Elek-Belek szavakra.) És még egy. Vörösmarty versében a csata az Ompoly mellett zajlott, (ahol Bilak van) és nem a Maroson túl, ahol a Strázsa-hegy található. „Ompolynak árjai vérben hempelygenek,/ Csatázva partjain huzódik két sereg.” Tehát Bilak az irodalomban is őr-, jelzőhelynek tűnik, és felejtsük el a bivalyakolos, erőltetett, magyarázatokat! De, ha a fentiek elolvasása után is marad valakiben kétség afelől, hogy mit is jelent a Bilak szó, akkor még egy információval szolgálhatok:

A Nílus talán leghíresebb műemléke Philae, a „Templom-sziget”. Kopt neve Pilakh. Az itt található Ízisz-szentély az ókori Egyiptom egyik legnagyobb és legjelentősebb szentélye volt. Az Asszuáni-gát építésekor (1960-as évek) az elöntéssel fenyegetett templomot darabokra bontották, és 1977–1980 között a magasabban fekvő Agilka szigeten újra fölépítették. Régi egyiptomi neve Pi-lak (Lak szigete) volt. Ebből az újkori arab neve „Bilak” lett, ami határszigetet jelent magyarul[4], mert századokon át e sziget képezte Egyiptom határát Alsó-Núbiával. Tehát határon álló templom JEL volt!

III. 16. Bilovarci (Bélavár-Bilovarec)           48,0307; 23,6940

Máramarosban, a Tarac folyó torkolata táján, a 15. században, volt egy Bélavár nevű erőd.[5] . Várának nyomai már nem láthatók (Mihályi 304.). Az 1913-as vármegye térképen „K. kirva”van a helyén (Bedőmonostor fölött) jelölve, a mai Kryva-val szemben, a Teresva túlsó partján. 1415-ben Beelwara, 1436-ban Belawar néven említik, amikor birtokosa, a kirvai földesúr: Kirvai Ladomer és Mihály, eladják Ilholci Tatulnak, Kökényesi Erdő fia Sandrinnak, Bedőházi Dancsnak. Érdekes és tanulságos információkat olvashatunk e helynév alakulásáról Sztripszky Hiador levelében, amit Melich Jánoshoz írt 1942. szeptember 24-én: „A névhamisításoknak teteje aztán a következő. Máramarosban a Tarac folyó torkolata táján volt a 15. században Bélavár nevű erőd. Mihályi J. diplomáiban többször is szerepel. Alatta épült egy rutén falu, s ez egyszerűen átvette a vár magyar nevét, lett belőle Bilovarec. Ámde e falu nevét sokan többes számú alakban is mondják, hiszen a rutén intelligencia nagyrészt elvesztette szláv nyelvérzékét. Valaki aztán a "Naš rodnyj kraj" c. folyóiratban cikket írt erről a faluról, a cikk címe Bilovarec, s mindjárt az első mondatban így kezdi: V našom sel'i v Bilovarcach ... Tehát egy és ugyanazon személy azon-egy helyen a singularist keveri a pluralis alakkal!” Ebből megtudhatjuk mindjárt, hogy fehérről szó nem esik, csak „Béla”-ról! Pontosabban „Bél”-ről, az 1415-ös emlék alapján. Továbbá, hogy a kialakított lakóhely elsődleges ruszin neve „bilovarec”, azaz a szláv -ec képző használatával „bélavári” értelmet kapott. (Hasonlóan a „Bel/Belec”-hez.) A többesszám kialakulásáért nem feltétlenül a ruszin intelligenciát kell hibáztatni, hiszen így alakulhatott ki a (sokak által szlávnak tartott) „belek” szó a magyar „Bél”, magyar többesszámából! Itt a „bélaváriak” használat terjedt el, és lett a mai megnevezés is: „Bilovarci”, amelynek etimonja az ősi magyar „Béla”, azaz úr, ispán vára lehetett. Szó szerinti fordításban ez azt jelenti, hogy a falu neve „Bélaváriak” lett a nép között. Ez igen furcsa név, de a ruszin szerző nem hibázott a szláv nyelvtanban, mert azt akarta kifejezni, hogy a „Mi falunkban,  – itt a jelzőnek egyesszámban kell állni, mert a „falu” szóra vonatkozik! – Bélaváriak-ban.....”, itt pedig a falu neve több személyről szóló forma, tehát ezt többesszámban kell ragozni. A félreértés ott volt, hogy a címben a falu neve „Bilovarec”, a szövegben pedig a ma is használatos név a „Bilovartzi” (Биловарцi) került. A magyarban is van példa a több személyre vonatkozó helynév kialakulására. Lásd: „Bánok” (Bánokszentgyörgy) község nevét, amelyben a Bánffyak birtokára van utalás

III. 17. Belz    50.38050; 24.01269

Lembergtől északra, a Solokia és a Recsica (Rzeczyca) folyók találkozásánál, a mai lengyel határ közelében van Nyugat-Ukrajna egyik legrégibb, (1980-ban volt az alapítás 950. évfordulója.) ma pedig a legkisebb (2500 fős) városa: Belz. Neve eredetére több változat született. A legnépszerűbb az ószlávból történő levezetés: belz, белз, бълизь, бевз értelmezéssel, ami vizet, áramlatot, mocsaras helyeket jelent. Az óorosz „beliz” (бълизь) jelentése: sötét erdő közötti fehér hely, tisztás. Halicsi bojkó tájszólásban szintén járhatatlan, mocsaras vidéket jelent. A kelta változat, és a város elhelyezkedése a folyók között, csak megerősíti ezt a feltételezést, mivel keltául a „belz”, „pelz” jelentése szintén víz, folyás. A kelta eredeztetésre a 20. században kezdtek gondolni, amikor a Kárpátok mentén is több kelta, római leletre bukkantak a régészek. A „bojko” galíciai ruszin etnikum. Történelmi területük a Kárpátok északi és déli lejtői, az Uzs és a San folyók köze nyugatról, a Teresva és a Limnica, keletről. A „bojko” szó kelta eredetű. A boiok vagy bójok ókori kelta törzs, Magyarország északnyugati részén és Szlovákia területén jelentős hatalommal bírtak, még a rómaiak idejében is. De késői utódaik – a fentiek szerint –elkerültek keletebbre is. A magyar királyság északkelet felé tartós, jelentősebb hódításokat sohasem tudott szerezni. Már 1099-ben Könyves Kálmán vereséget szenvedet Przemyslnél a kunoktól. A veszteség: két püspök, és több száz halott, akik egy része a San folyóba fulladt. Halics és Lodoméria elfoglalása mindig csak időszakos, helyzetük csak rövid ideig tekinthető stabilnak, bár a magyar uralkodók a két terület „tulajdonjogát” felveszik uralkodói címeik sorába. 1350-ben a lengyelekkel háborúskodó litvánok elfoglalták Belz várát, és a „litvaiak a tatárokkal és oroszokkal szövetségben pusztítva bekalandozták Lodomériát és Galicziát.” 1352-ben, Nagy Lajos királyunk nagybátyjának, Kázmér lengyel királynak segítségére ment, de sikertelenül ostromolta Belcz várát és maga is megsebesült. Az I. Világháborúban is súlyos harcok voltak itt. Gyóni Géza ezekről írta híres versét, amelyben szerepel a San folyó neve is: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket:/ Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket/ Csak egy éjszakára:/ Vakitó csillagnak mikor támad fénye,/ Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,/ Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,/ Hogy sírva sikoltsák:/ Istenem, ne többet."

            Ennyi történelmi ismertetés után rátérek a lényegre. A város tehát már létezett a 10. század előtt. Az avar birodalom része volt. A Felső-Tisza vidékén, a szlávokkal vegyült avarok fogadhatták Árpád magyarjait. Igazi kelta gyökerek, és átadó lakosság, amelyek a név fennmaradást biztosították volna a nyugati részekhez hasonlóan – itt nemigen volt. Annak ellenére, hogy a Kárpát-medence szinte egész területén a földrajzi nevek egy részét kelta eredetűnek tartják, az avar névadásra és névfennmaradásra szinte senki sem gondol. A nyelvészeket, történészeket a kelta és az ószláv névmagyarázat teljesen kielégíti. Hun-avar-magyar névadást fel sem tételeznek, holott ez a népcsoport szinte állandóan jelen volt ezen a vidéken. Ugyanakkor vessünk egy pillantást a névjegytérképemre. Ott vannak egy csokorban a BL és BLC (z>c) földrajzi helynevek, amelyek nagy valószínűséggel avar-magyar névmaradványok. A családfakutatók pedig a Biel, Bielec, Bileckij, Biala, Bila, Bilek, Bilics és hasonló nevekre megállapítják, hogy galíciai lengyel zsidó név, ami a szláv fehérből származik. Ennek az alapja az, hogy a családnevek megjelenésekor – a 14-16. században, valóban igen sok zsidó család élt ezen a területen. A 19. században itt jött létre a zsidó haszid mozgalom belci ága. Alapítója: Shalom Rokeach of Belz (1779 - 1855). Belz a 20. században a Haszid zsidóság egyik központja lett. 1921-ben a Belzben élő zsidók száma elérte a 2 104-et; ez az összlakosság 50,7 %-át tette ki. De a környék földrajzi helynevei már rég kialakultak, amikor a zsidók idekerültek! Ez a 14. században történt. 1550-ben Belzben már 200 zsidó lakott, 32 házban. Belzet a zsidó lakossága 1655-ben elhagyta, valószínűleg nem önként. (1648 nyarán a Bogdán Hmelnyicky által vezetett kozákok több zsidó hitközséget kegyetlenül kifosztottak és lemészároltak. A pusztítást jelentő „pogrom” szó orosz, illetve ukrán eredetű.) Sanok, Przemysl, Halicz, Bełz körzete „kisorosz” ruszin lakosú volt. „Ruszin” nem más, mint Óoroszország lakóinak önelnevezése. „Русин” a „Русь”-ból képzett szó. Jelentése: „Orosz ember” A 10. sz. eleji krónikákban már megtalálhatjuk ezt a kifejezést. A mai ruszinok, a mai oroszok és a mai ukránok nemzeti öntudata nem azonos, mert a hajdani keleti szláv Ruszból más-más területen és úton alakultak ki. Annak ellenére, hogy a 18. századig a tatárok támadása szinte folyamatos volt, nem állja meg a helyét az a helynévmagyarázat, hogy a területen hátramaradott sötétbőrű mongol török bevándorlóktól való megkülönböztetés miatt jelölték volna a ruszinok településüket „fehér”-nek tartott „biala” szóval, vagy ennek képzett változataival. A járhatatlan, veszélyes mocsárvidék éppen olyan jelzett hely lehetett, mint a Jelző Hegy, vagy a sóforrás.

III. 18. Munţii Ţibleş (Cibles/Széples)          47.51   24.29

A Cibles (1840 m) a Radnai-havasok nyugati részének tekinthető, közte és a Lápos-hegység között helyezkedik el. Északi lábánál folyik az Iza. A folyó két oldalán van Jód, Felsőszelistye és Alsóvisó (47.7201; 24.3927), ahol Bilecz nevűek a 18. században bizonyíthatóan éltek. (Magyarország történeti helységnévtára: 8. Liptó megye (1773 - 1808), 8. kötet, 62, 194 oldal.) A Széples elnevezés onnan eredhet, hogy Tündér Ilona az ős-székelyeknél és kazároknál Kizelle, Güzelle vagy Gizel alakú néven neveztetett, ami a törökben güzel = szép jelentésű. (Lehet, hogy az Iza folyó neve innen származik?). Úgy tűnik tehát, hogy a tündér Ilona (talán a görög regék „Szép Helená”-ja.) elvezethet Ana-hoz (Anahita) a magyarok főistennőjéhez és ezen keresztül eljuthatunk Cybeléhez is. Herodotosz említ egy Tráciától északra élő szigin, azaz szigün nevű népet, amelynek lakhelyét pontosabban meghatározni azonban nem tudja, sőt mondja is, hogy e tájakról és lakóiról vajmi keveset tudni. Bakay[6] és Kemenczei[7] szerint a szigünnák a Kárpát-medence szkíta kori lakói voltak és a hagyomány szerint a médektől vándoroltak ide. (Hérodotosz, 1989, V. 9. ; 346). A legendák szerint, az ősi szkíta fővárost Szikambriát (később Atilla-várost), Trója pusztulását követően, a kivándorló frankok építették. Tarih-i Üngürüsz-ben[8] Paradisz (Priamosz) fia, Firanko „egy csomó katonájával elindult Pannónijja fele.”. Miután a Duna partján lévő Szikan hegyen felépítették Szikamberijja várát, napnyugat felé mentek, Friancsijja tartományba, ahol megalapították, Pariz városát. Trója egy Elejna (Ilona) nevű asszony miatt kitört háborúban pusztult el. Szép Ilona apjának Tündar volt a neve, így lett leányából Tündér Szép Ilona. Erdélyben egy sereg tündérvárunk van. „amit a népköltészet tündérek építményének tart, azok az írott történelem körén túl eső időkben keletkeztek, oly korszakban, melynek lakóit a történetírás sejteni is alig engedi.” – írja Kőváry László Erdély építészeti emlékei című könyvében. (Kolozsvár, 1866).

Cziblestől keletre, a bukovinai határon, a Radnai szorosnál, van Lajosfalva, Radnalajosfalva, románul Cărlibaba Nouă. (47.57116; 25.11703). A monarchia térképein (20. század elején) a szomszéd falu (az Arany Beszterce túloldalán) Kirlibaba néven szerepel. Véletlen lenne, hogy pont Kubaba/Kububa istenséggel kapcsolatba hozható Cibles/Széples hegy közelében, Bukovinában van Kirlibaba falu? Ott ahol a Babba kultusz fennmaradt mind a mai napig? A falu nevét a Carlibaba patakról, az Arany-Beszterce mellékfolyójáról kapta. A régi legenda pedig azt mondja, hogy ezeken a helyeken régen élt itt egy boszorkány (tündér?), aki híres volt a praktikáiról. A folyó völgyében lakott, amely Carlibabán átfolyik, és a jelenlegi falut erről a vízről nevezték el. 

A csángók számára legfőbb szent, Babbamária, ma is a napba öltözött istenasszony, a felkelő Hold, a gyermekáldás, a bő termés istenasszonyát jelenti. Miért pont Kybele, Kibela (görög: Κυβέλη) istennő jöhet számításba, mint Babbamária előzménye? Tudjuk, hogy az efezusi zsinat 431-ben leszögezte, hogy Jézusban az isteni és az emberi természetet egyetlen személy fogja egységbe (ezt nevezzük unio hyposztatikának), és mivel ez a személy Isten, azért anyja, Mária, Isten anyjának mondható (Theotokosz). Ettől kezdve, a Rómában Kr. e. 205-óta honos, kis-ázsiai (phrygiai) anyaistennő (Theiai matrei, az istenek anyja) Kybele (római elnevezés szerint Bona Dea) minden szent helyét keresztény helyként kezdték tisztelni. Ebben az időben a hunok több népet összefogó szövetsége, és a Nyugatrómai Birodalom „jó szomszédságban” élt egymással. 418-tól a fiatal Atilla Honorius császár római udvarában nevelkedik, cserefogolyként. Közte és a későbbi galliai római hadsereg parancsnoka, Aetius közt jó személyes kapcsolat van, ami 451-ig (Catalaunumi csatáig) fennáll. Az Anyaistennő tisztelete Atilla hunjainál igen erős lehetett. A Kárpát-medencében (Körös-kultúra, Tatárlaka, Méhtelek) talált istenanyát ábrázoló agyagszobrocskák bizonyítják mindezt. Adott tehát minden ahhoz, hogy Kybele és Szűz Mária fogalma és tisztelete egy Babba (szép) Mária kultuszba forrjon egybe, amit a hunok utódai, később az Avar birodalom alattvalói szétterjesztettek a kaganátus egész területén. Erős Szűz Mária tisztelet a keresztény egyházban végül is ettől az időktől kezdve alakult ki. Jóval később Erdélyben, a mitológia e szép (babba=szép) istenasszonya tündérré változott, akit Cziblesnek, vagy Cibelenek neveztek el. (Lásd a Cibles, vagy Széples, románul Munţii Ţibleş, hegység nevét.) Egyesek állítják, hogy a római Cybele, a kabar törzs istennőjével, a nagy Természetanyával azonos. (Magyar Adorján: A LELKIISMERET ARANYTÜKRE / 2. rész. A MAGYAR MEGMARADÁSÉRT. 2009. 06. 24.). A magyar ősvallásban megvolt a Szentháromság: az Anya-Lánya-Fia hármassága, ahol a lány azonos az anyával. Tóth József így ír erről: „A napi használatban a teremtő Istent Nagyboldogasszonynak hívjuk. Lánya Boldogasszony a Föld-anya. Szentháromságunk: Nagyboldogasszony, Boldogasszony, Fény Fiú. A Szentlélek a Szentháromság -- Egyisten munkálkodása rajtunk.” (Mit ér fél krajcár, ha gyémánt?) A csíksomlyói Boldogasszony ábrázolásban a háromemeletes korona talán ezt a gondolatot fejezi ki. Az egykoronás Fény-fiú, a háromkoronás Világegyetem gyermeke. Őseink úgy tartották, hogy Pünkösd ünnepén Babba, a Napba öltözött Szép Isten-asszony, (Mulier amicta sole) lábai alatt a holddal, megjelenik a felkelő Nap palástjába burkolózva. A krónikás hagyomány Szent Gellért püspök érdemének tudja be, hogy Jézus anyja magyar földön a „Boldogasszony” nevet kapta. Boldogasszony – a honfoglaló magyarság világot megtartó istenasszonya volt, aki a fölénk boruló kék éggel, mint palástjával védelmezi a magyarságot. A kutatók többsége megegyezik abban, hogy a velencei Gellért képviselte idegen egyház az ősvallásunk istenasszonya iránti hódolatot aknázta ki ezzel a gesztussal a keresztény eszmék gyorsabb elfogadtatása érdekében. Mária igazi hivatása nem más, mint az anyaság. A Szentírás tanítja, hogy Mária fia Isten fia, s ebből logikusan következik, hogy Mária Isten anyja. Máriát a Biblia nyolc helyen Jézus anyjának mondja. Jézusról azonban a krisztológiában már bebizonyították, hogy Isten, ennélfogva Mária Isten anyja.

Miért mondtam el itt mindezeket? Marosvásárhely mellett, a Muravidéken, Zlatartól nyugatra, Szerbia és Montenegroban, Szlovéniában és Bulgáriában is van Kebele nevű település, patak és hegycsúcs is. (Lásd: Kebele, Kobilje, Kebel, Kobilje, Kabile). A bulgár Kabile (Кабиле) falu (42°32′N 26°29′) eredeti neve Cybele volt. A magyar „kebel” szó hegyekre vonatkoztatott jelentése ennyire mégsem terjedhetett el. Ha egyenként vizsgáljuk ezeket a földrajzi neveket, akkor bizony kanca, kebel, debella és hasonlók juthatnak az eszünkbe. De, ha találunk közös múltat, népet, történelmet, akkor olyan alternatív lehetőségek kerülhetnek a felszínre, amelyről sem a nyelvészek, sem a régészek nem is álmodhattak.

III. 19. Beclean (Bethlen és Bilak hegy. Bélyegalja) 47.17972; 24.17972

Szolnok-Doboka vármegyében fekszik, a Nagy-Szamos bal partján fekvő sík téren, mely a Sajóval egyesült Szamosvölgyének egybeszorulása által alakult; a helység keleti részén a Bekehegy emelkedik, nyugaton pedig keresztül folyik a Szamosba siető Mellespataka. A parkból szép kilátás nyílik a Szamoson túl levő Bilak-hegyre, melyre szerpentin vezet. Ennek tetején több bemélyedés van, melyeket ősemberlakta helynek s mások római várnyomoknak tartanak. Hagyomány azt tartja, hogy a gyakori tatárbeütések alkalmával a bethleniek az itt levő üregekbe húzódtak és rejtették el békés időben is gabonájukat, a bekövetkezhető veszedelemre előkészülve.

III. 20. Bilin falu. Білин (Rahó fölött.) 48.10869; 24.25352

Bilin (ukránul: Білин (Bilin) falu Ukrajnában, Kárpátalja Rahói járásában. Rahótól 6 km-re északkeletre a Fekete-Tisza völgyében fekszik. A Rahó környékén lévő Tatár-hágó (931 méter) a Vereckei-hágó után a második legfontosabb átkelési pont a Kárpátok északkeleti vonalán. Van Bilin falu Lvovtól északabbra is, Kovel mellett. 51.243611; 24.813611. Szomszédja Velick (Велицьк) falu, ahol a Belick név szintén feltételezhető. 51.126111; 25.200278

[1] Dvorzsák János "Magyarorszag Helységnévtára"  1877

[2] Képes Krónika, Nemzeti Kincseinkért Egyesület, Budapest, 2003

[3] Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország töténeti földrajza II. Bp. 1987./ 186

[4] Vasárnapi Ujság, 1877. 47. szám. S.L.

[5] MIHÁLYI JÁNOS, Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból. Máramarossziget, 1908.

[6] Bakay, 1997, 63.

[7] Kemenczei, 2002, 69.

[8] Tárih-i Üngürüsz, Clevland, Ohio, 1988. 63-66