Bevezető I.

Neked, tisztelt érdeklődő, aki most először tartod a kezedben az írásomat, szeretnék egy kis tájékoztatást adni az eligazodáshoz. Bizonyára furcsának találod a címet, vékonynak a könyvet ahhoz, hogy enciklopédiának neveztessék. Egyáltalán, vannak nálunk olyan földrajzi nevek, amelyek az avar korból maradtak fenn? Hát ezt meg honnan veszi a szerző? Talán rátalált egy avar kézírásos névtáblára? Nem, erről szó sincs. A Jelek a Kárpátok körül című könyvemben kifejtettem, hogy az előmagyarok nem kővárak romjaival üzentek a jövőnek, hanem annál sokkal maradandóbb jeleket hagytak hátra – a nevüket és az őket körülvevő hegyek, vizek, szálláshelyek neveit, amely csak az ő (a mi) nyelvü(n)kön – magyarul -- értelmezhetők helyesen. És ezek a nevek nem téglába írva, oszlopokra vésve maradtak fenn, hanem szájhagyomány útján adódtak át, nemzedékről, nemzedékre, egészen addig, amíg az oklevelek és kódexek írói el nem kezdték latin betűkkel rögzíteni azt, amit hallottak. Azután újraolvasták, de a fülek már új szavakhoz voltak szokva, és az értelem sem mindig fogta fel a latin betűkkel írt magyar nevek eredeti jelentését. Vámbéry nem véletlenül választotta A magyarság bölcsőjénél című könyvének mottójául azt a mondást, hogy „vox populi vox dei” – „a nép hangja, az isten hangja”, mert ezzel azt akarta tudatni, hogy a szájhagyomány útján fennmaradt, és a nép között élő, nevek mindennél nagyobb bizonyító erővel bírnak. A nép ugyanis használja, gyakorolja, sőt– a nyelv sajátos törvényei szerint – alakítja is, a nyelvészek, pedig magyarázzák, és próbálják – több-kevesebb sikerrel – „megújítani”, a magyar nyelvet. A helynevek 11-13. századbéli latin betűs írásos feltűnése általában nem a név keletkezési idejére utal, hanem az adott névvel már létező földrajzi helyeket, vizeket, hegyeket, helységeket neveztek meg így az oklevelekben. Sok esetben elképzelhető, hogy a különböző latin átírások, alapjában véve, helyesen próbálták visszaadni a különböző – a népnyelvben előforduló – változatokat. Nem véletlen, hogy a latin szövegekbe a magyar helyneveket magyarul írták be az oklevél írói. Nem hibáztak olyan sokszor, mint ahogyan ma ezt általában feltételezik, ha nem találnak rá megfelelő nyelvi magyarázatot. A vulgáris nyelvű helynévhasználatnak komoly okai voltak. A településneveket igyekeztek híven (ahogyan a helybeliektől hallották) közölni, mert a birtokra és a birtokosra vonatkoztatva az okleveleknek jogbiztosító szerepük is volt. Tanúkat, pedig általában a helybeliekből, vagy a szomszédokból állították ki. A „több, mint” kifejezést azért adtam a címlapon, mert az egyes helynévelemzésnél néha megemlítek más, estleg idetartozható helynevet is. A bizonytalanság miatt azonban nem szerepeltetem a listámban ezeket.

„A magyarság - azt akár a hunoktól a kunok megtelepedéséig számoljuk, akár Árpád népére korlátozzuk - a Kárpát-medencébe való jutása előtti évszádokban szinte csak türk (török) és iráni népekkel találkozott, velük és köztük élt vagy velük egy szövetségben volt.” – írja Kiszely István. A Kárpát-medence avarkorának idejében az őrhelyeket a török eredetű „benki”, „bilek”, vagy hasonló hangzású, szóval jelölték, és ezt a megmaradt közvetítő nép adta át a honfoglalóknak. Ezek a földrajzi nevek foglalkozásnevek, ritkábban eseménynevek (amikor a tájtól függetlenül, egy cselekményre, történésre van utalás) csoportjába tartoztak. Talán egy példával tudnám szemléltetni a gondolatomat. Az Írott-kő a Dunántúl legmagasabb pontja. Első ismert említése a 14. századból származik, mint Fenyőhegy. Később Szálkőnek nevezték. A mai Írott-kő nevet egyes feltételezések szerint az itt áthaladó Batthyány–Esterházy határ feliratozott határkövéről kapta. De ez egy ősi, magyar névadási gyakorlatot követő elnevezési forma, ami a jelölés eseményét takarja. Jelölt-kő. Jelzett hely. Ha őseink csak ennyit akartak kifejezni (például a határ, a tájékozódás, vagy a figyelemfelkeltés miatt), akkor a „bics” „bit” róni, vágni, ütni, írni, tudni, jelölni szavak valamelyik formáját használták és ez maradt ránk a földrajzi fogalomra vonatkozóan. A foglalkozás és méltóságnevek pedig, az „ispán”-nal kapcsolatos „bela” alakok. A később a bekövetkezett birtokos váltással -- a névadó motívum eltűnésével – jelentéscserén mentek át és bekerültek a műveltségi nevek csoportjába, mert az eredeti értelmük feledésbe merült. Mivel ezek a helynevek nem hangzottak idegenül a szlávoknál sem, ezért fennmaradtak, sőt „ki(meg)fehéredhettek”. Ez volt a pragmatikus megoldás. És ez a rendszer kiépül és működik több mint száz éven át a kaganátusban, majd további kétszáz évig, (a magyarok újabb bejöveteléig) érezteti hatását. A hun birodalom bukását követő 100-200 évben már jelentek meg nyugati források, amelyekben az ungari (magyarok) nevet az avarokkal, hunokkal azonosították. (Avares, quos aliis nominibus Hunos et Ungros appellamus.) A szlávokkal azonban általában nem kevertek bennünket! A megjelölt földrajzi helyek nevei megmaradnak mindenhol, ahol a névátörökítő lakosság megmaradt. Különösen tisztán észlelhető ez az ősi védműrendszerek mentén, például az egykori avargyűrűk nyomvonalán. A Pannonhalmi Főapátság Történeti fogalom- és személynévtárában olvashatjuk, hogy „A helynevek és a régészeti adatok arra vallanak, hogy egyes avar csoportok megérték a magyar honfoglalást.” De akkor hol vannak az avar helynevek? – kérdezhetjük, joggal. Többen[1] feltették már a kérdést, hogy „Vajon tényleg nem lehet honfoglalás előtti magyar helyneveket a Kárpát-medencében kimutatni?”, de tudomásom szerint eddig még senki sem merte komolyan megkérdőjelezni a „Bél” és a „bélyeg”-re visszavezethető földrajzi nevek szláv eredetét. Idővel, a szavak jelentése feledésbe merült, és átvette helyét a „fehér” jelző, vagy a puszta személynév. Ezeket neveztem el BL és BLC mássalhangzó-vázú neveknek, amelyeket jelen tanulmányomban bemutatok. (Egyes esetekben a magánhangzók nem játszanak lényegi szerepet a szó eredeti jelentésének megfejtésében, változhatnak a hangharmónia "szabályainak" megfelelően, ami mind a magyar, mind a kelta, mind pedig a török nyelveket, igen jellemzi.). Szerepel a listámban és a leírások között néhány olyan földrajzi név is, amely nem tartozik a BL és BLC nevek közé, de szoros kapcsolatban van velük, az elhelyezkedésük, vagy az előmagyarságra, a vélhető közös eredetre, utalás miatt. Ilyenek például: Eifischtal, Grác, Brno, Bisse, Uhryn’, Uhorské Ugra, Węgierska Górka (Magyar Domb), Cibles, Kobilje, Kebele, Erősd. Teóriám lényege, hogy a nevek keletkezésének magyarázatában a szó jelentésének, a történelemnek, nagyobb szerepe van, mint a nyelvtani, hangrendi szabályoknak. Ezt példázza az is, hogy nálam a nevek nem ábc sorrendben követik egymást, hanem csoportonként, nyugatról keletre haladva, az elhelyezkedésük szerint, sorakoztatom fel őket.

Egyes helyek a honfoglalás után is megtartották az őrző, védő szerepüket, mások fejlődésnek indultak és nagyobb, kereskedelemmel, mezőgazdasággal, iparral is foglalkozó helyekké alakultak át. A névváltozás egy részénél a népetimológiás helységnévváltozásnak lehetünk tanúi, amikor egy név jelentése elhomályosul és az “értelmetlen” szó hangalakjában hasonló, de más jelentésű szóvá alakul. Például ilyennek tartom a Bila-Bial-Biel névváltást is, ami a Bela változatai. (Bilak, Biluk, Bilas, Bilasovice, Biala, Bialka, Bély-Biel, stb. vagy a Belak-Beljak-Villach-Villaco, Vellach-Bela). És hogyhogy eddig ez nem tűnt fel senkinek? Hát, ezekre a kérdésekre igyekszem megválaszolni a könyvemben úgy, hogy bemutatom egyenként, szócikkekre bontva a helyneveket, elmondom mit találtam a név eredetére vonatkozóan, és mit gondolok erről én, miközben ismerkedem a hely földrajzával és történetével. A válasz megfogalmazását, pedig rábízom az olvasóra. Ha úgy tetszik, tekintsék kitalált elméletnek az itt leírtakat. De volt rá példa nemegyszer, hogy a hasonló gondolatok segítettek fényt deríteni az igazságra, továbbfejlődtek, és beigazolódtak.

Hogyan kezdődött? Mint annyian mások, én is elkezdtem kutatni a vezetéknevem eredetét. Az örökölt családnevem: Bilecz. Hasonló hangzású vezetéknévvel gyakran találkozhatunk: Bilek, Bilca, Bielecz, Bielek, Bieliczky, Biletz, Bileck, Bilecki, Bileckij, Bileca és sorolhatnám a BLC mássalhangzókból álló több száz lehetséges variációt. Annyira azért nem általános – különösen a Dunántúlon nem – hogy a kutatást akadályozza. Mert például egy Kiss, Kovács, vagy Nagy nevű egyén, nálamnál sokkal nehezebb helyzetben lenne. A dunántúli Bileczeket úgy gondolom, ismerem: őseink a 18. század közepén Koppányszántón telepedtek le, és ezt követően, nem nagyon hagyták el Tolna és Somogy megye határait. Családfánkat 1789-ig tudom visszavezetni, Bilecz Ferenc és felesége Bél Anna első gyermekének, Antalnak a születéséig. Ez a szántói anyakönyv első lapján van dokumentálva. Ismereteim szerint ők voltak az első dunántúli telepesek Bilecz családnévvel. A Dunántúlra bevándorló ősöm foglalkozása takács, vallása katolikus volt. A Bilecz-Bél házaspár nagy valószínűséggel a Felvidékről, vagy Kárpátaljáról indult el a 18. század elején, közepén. A kutatás innentől kezdve nehezebbé vált, mivel a vezetéknév használata a nemeseknél a 14-15. században terjed el. Ugyanez a városi polgárság körében csak a 15. század végétől volt jellemző. A jobbágy neve akkortól kezdett számítani, amikor adót, vagy árendát kellett fizetnie. Mint tudjuk, ez a török időkben, a 16. században, következett be. Nincs tudomásom arról, hogy Bilecz, (vagy változatai) névvel rendelkezők nemesi rangot kaptak volna valamikor. Az 1785-ös orosz Nemzetségkönyv VI. kötetében Bilecki nevű nemesi (szlahta) családok szerepelnek a délnyugati (lengyel) gubernátus területén, de nemesi címerrel rendelkezőket nem említ.

Voltak azonban más dokumentumok, amelyek a nevemről szóltak. Például egy krakkói iskola anyakönyvében (Studentenmatrikel) található beírás szerint ott tanultak: „Martinus Nicolai de Byelicze, 1449 Johannes Ruperti de Byelecz, 1462 Mathias de Byelicz filius Michaelis, 1473 Paulus Johannis de Bilecz, 1495 Nicolaus Gregorii de Bylycz usw.”^[2] Látható, hogy ekkor még a kételemű, a származási helyre utaló de prepozíciós szerkezetek és a nem öröklődő kettős megnevezések a de és a filius formák dominálnak. A német Bielitz (sziléziai) nyelvjárás története, című mű 410. oldalán szintén szerepel a Bilecz helységnév: „Peter, ein trewer burger zur Bilecz getan.” Egy 1762-es Bohémia történelmét taglaló könyv Bileczet Schwarzemberg herceghez tartozó uradalomnak nevezi: „Bilecz, belonging to the prince of Schwarzemberg.”[3] A Bilecz, mint családnév megtalálható az 1715-ös országos adóösszeírásban Ungváron[4]. De Bilecz nevű család élt a máramaros megyei Alsóvisón, Jódon és Felsőszelistyén (az Iza partján, az 1842 m magas Czibles északi lábainál) is. (Magyarország történeti helységnévtára: 8. Liptó megye (1773 - 1808), 8. kötet, 62, 194 oldal.) Úgy tűnik, hogy Borsától Dolháig megtalálhatók voltak a Bileczek. De, ha figyelembe veszünk egy kis változást a névben, akkor Rosin de Bellec urat 1285-ben, a bilechiai Bileć környékén találhatta volna az időutazó. Asbóth János a „Bosznia és Hercegovina” című útleírásában, 1882-ben elmeséli, hogy a gacko-bileki és a bilek-sztolaci út tele van régi (Illír-kori) bogumil sírkövekkel. Hozzá hasonlóan a Gyaurszko-polje-n, Szarajevónál is sok kőhalom, sírkő látható. Ezekről azt írja: „Nevezik még sztécsáknak is, ami állót, bileknek, ami jelt (vö. billog, bélyeg), és gomilének, ami régi sírt jelent, de kizáróbban csak az egyszerű kőhalom által jelzett prehisztorikus sírokról szól.” (Tertia Kiadó Budapest, 23. oldal.)

A telefonkönyves információim csak megerősítették a Bilecz nevű családok magyarországi előfordulására vonatkozó elképzeléseimet: Levelek(1), Kék(3), Kemecse(5), Nyíregyháza(6), Kisvárda(3), Pátroha(2), Demecser(1), Kaposszekcső(1), Dombóvár(2), Tatabánya(2), Budapest, Szekszárd(1), Szeged(1.) Találkoztam még Bilecz családnevekkel az alábbi helységekben is: Gölle, Kisgyalán, Koppányszántó, Ungvár, Verőce, Királyháza. Újabban a nyírbogdányi anyakönyvekből kaptam információkat, hogy Mándokon, Vécsen és Nyírturán is születtek, haltak, házasodtak Bileczek. A 20. század második felétől kezdődő migráció kezdi elmosni a szülőföldhöz való kötődést, és egyre nehezebb lesz az anyakönyvi hírekből következtetni arra, hogy honnan is származhattunk. Levéltári és térképészeti kalandozásaim során arra figyeltem fel, hogy mennyi ismerős helynévvel találkozhatok, amelyek hasonlítanak a nevemhez. Elkezdtem célirányosan kutatni ez irányban is. Rájöttem, hogy több száz ilyen helynév létezik, de ezek a Kárpát-medencétől távolodva, egyre ritkulnak. A sok variáció közül, amely a nevem három mássalhangzójából és a lehetséges magánhangzókból képződhetne, csak a BLC sorrendűeket és általában a magas hangrendű magánhangzó „töltelékeket” vizsgáltam. Tiszta véletlen, hogy a szótőelemzés során kiemelt jelentőséggel bíró BL mássalhangzó váz alkotja az első, hitelesen ismert, ősanyám, BÉL Anna családnevét is. Mint látni fogjuk a Bél, Béla és Belec, Bilec, Bilce, Bilca stb. nevek párhuzamosan kísérni fogják egymást a földrajzi nevek elhelyezkedésében is. De mint mondottam, az egybeesés csupán a véletlen játéka......(Vagy mégsem?!)

Ebben a könyvben az Árpád-kort megelőző időszak földrajzi helyneveinek magyar névadását vizsgálom. Kronológiai és etnikai szempontból nézve ez a Kárpát-medence és környékén élt népcsoportok történelme, az 5. századtól a 10. századig. A régészeti kutatások azt támasztják alá, hogy a 7-10. századi Kárpát-medencei avar-magyarok zöme heftalita-hun volt. Velük együtt mongoloid jellegű közép-ázsiai zsuan-zsuanok is bejöttek. A szkíta-hun-magyar folytonosság több, mint feltételezés. Valójában ez egy olyan történelem, amely a földrajzi nevek egy csoportjának kialakulásával, fennmaradásával, változásával foglalkozik, a keletkezéstől napjainkig. A hun nyelvből szinte csak személynevek maradtak ránk. De a személynevek köznevekből alakultak ki, ezért vizsgálatuk eredményes lehet. A nyugati történetírás a hunokat és az avarokat az egyik pillanatról a másikra eltünteti, a területükön fennmaradt neveket pedig „elszlávosítja”. Ezt a mákonyt etetik évszázadokon át a magyarokkal, akik „mertek kicsik maradni”. Ma már nem elégedhetünk meg a korai (11-13. századi) földrajzi nevek olyan magyarázataival, amelyek azzal zárulnak, hogy „neve x puszta szn.-ből keletkezett.” A vizsgálatot végig kell vinni a személy-, és helynév elterjedési, keletkezési, területére (az Enns-től a Donig), és jelentésére vonatkozóan is. A hasonlóságokat pedig elemezni kell, lehetőleg minél általánosabban, széleskörűen. Csábító az olyan megoldás, mint például a baranyai Bikal (Villa Bykol), vagy a Bánffyhunyad körüli Magyarbikal és Kalotabikal „bükkös erdő alja” magyarázat a „byk”=”bükk” szóból. Véleményem szerint a Bikal nevű települések körül elhelyezkedő Bél, Béla, Béles, Belényes, Billeg nevű helyek jobban illeszkednek a teóriám szerinti BL és BLC nevek őrző, jelző, felügyelő, funkciójához, mint a bükkös erdőhöz. (Magyarázatot lásd a helyneveknél.) Mindenesetre a kutatásomat kiterjesztem a „bükk alj” analógiára tölgy, szil, juhar, cser, stb. + alj összetételű helynevek keresésére is – hátha találok egypárat. Nem csodálkoznék viszont, ha a Vigyázó-hegységről kiderülne, hogy valaha Bilakhoz hasonló neve is volt...

A jellegzetes nevek e csoportját gyűjtöttem egybe, így lett enciklopédia formája a tanulmánynak indult munkámnak. Ebben, magának a földrajzi fogalomnak a története csak annyiban érdekes, amennyiben a név kialakulásának magyarázatát elősegíti. Érthető tehát, hogy nincsenek egzakt határok sem térben, sem időben. A nevek statisztikai előfordulása jelenti a térbeli, a fennmaradási formák, pedig az időbeli határokat. Kutatási módszerem a következő:

Igaznak tételezem fel László Gyula (1910-1998) régészprofesszor és Vámbéry Ármin (1832-1913) orientalista tudós, hipotézisét, miszerint Árpád magyarjai valamilyen török nyelvet beszéltek és a magyar nyelven beszélő „kései avarok, vagy előmagyarok” asszimilálták őket. Valószínűleg a két nép egymáshoz közeli rokon nyelvet használt. Az, mindenesetre biztosnak tűnik, hogy sem a „kései avar-magyarok”, sem Árpád magyarjai nem alkottak etnikailag homogén népességet. A honfoglaló magyarság kb. 20-30 %-át kabarok (muszlim vallású „fekete magyarok”) tették ki. A kabarok a saját türk nyelvük mellett a magyart is beszélték, majd a türk nyelv - úgy 950 táján - lassacskán eltűnt. Vámbéry szerint a magyar név alatt ismeretessé vált csekély számú török-tatár harcosok beleolvadtak a Pannóniában talált rokonok tömegébe és török nyelvüket felcserélték a Pannóniában talált rokonok nyelvével. Bár az ugorok és a törökök eredetük szerint meglehetősen távol álltak egymástól, de a közös életmód és világszemlélet, különösen pedig a nem ural-altaji lakosok részéről fenyegető közös veszedelem úgyszólván kényszerítette őket, hogy összetartsanak. Szerinte az „ugorok és törökök gyanánt szereplő ural-altaji néptöredékek” keveredése Pannónia síkságain zajlott le, ideje pedig, a hunok hódító hadjáratainak kezdetére tehető. Azt kizárja, hogy a magyarok már a mai hazájukba való bevándorlásuk előtt átmentek volna a keveredés folyamatán, és mint egységes egész vándoroltak volna be. „Hogyan és honnan jutottak volna be a magyarba ószlovén nyelvelemek oly nagy számmal? Az ószlovének tudvalevőleg nyugati Pannóniában laktak s az úgynevezett honfoglalás idejében – s már korábban – kiszorították őket a frankok s az északi szlávok. A magyar nyelv jövevényszavai, pedig többnyire az ószlovénből valók.”[5]  Természetesen, van erre más magyarázat is. Csőke Sándor szerint „Az ószlávnak mondott nyelv éppen olyan „leromlott” alakja a magyar nyelvnek, mint a francia a latinnak, vagy az angol a germánnak.”[6] Hát, így már minden érthető is lenne...! Az minden esetre tény, hogy a magyar és a török nyelv is az ural-altáji nyelveknek részei és az évszázados együttlét alatt bőven volt lehetőség a szóátvételre. A kazár és a turk (török) nyelv közelebbi kapcsolatot mutat a sumír nyelvvel, mint a perzsáéval. A magyar nyelv szókészletéből legalább 250-300 szótövet sorolnak a nyelvészek a honfoglalás előtti türk etimológiájú magyar szavak közé. A magyar, de a szláv szókincs nagy részét is, bátran lehet török eredetűnek tekinteni. Haussig szerint is a szláv nyelvek – különösen az orosz – tele vannak sztyeppei törökös népektől átvett szavakkal. Vámbéry Ármin ezt írja: „Elolvasva régi földleíróink, mint például Mudsam ul Buldan műveit, megtudhatjátok, hogy a rusz nevű nép el van különítve bennök a szlávoktól s valószínűleg valamely finn-ugor, vagy török-tatár törzsből eredve, csak később keveredett el a szomszédos szlávokkal, s utóbb beléjök olvadt.”[7] A türk szó használatához pedig Czeglédi Katalin megállapítását fogadom el: „Eszerint nem lehet véletlen, hogy a magyarokat türköknek tartják, ugyanakkor turáni népnek is nevezték. A genealógiai táblázatokból egyértelműen az következik, hogy nem azért hívták a magyarokat turk, türk fajú népnek, mert velük együtt, vagy a közelükben illetőleg egy törzsszövetségben éltek, hanem azért, mert valóban türk fajúak, azaz Türk nevű volt az egyik ősapa, s turáni azért, mert egy valamivel későbbi ősapa pedig Turan nevű volt.”

Meggyőződésem, hogy a magyar bélyeg-nek és az ószláv bêlêgъ-nek is a török belgü/bilgü volt az alapja, és mindkét nyelv közvetlenül onnan vette át, bár nagy valószínűséggel a szlávok felé a letelepedett avarok közvetítették. A török és a magyar nyelv egyik hasonlatossága például az, hogy sem a magyar, sem a török szavak elején nem lehet két mássalhangzó. Talán ezért adták Vladimir bolgár kánnak a „Laodimir” nevet, majd később a 13. században II. András a Галич-Влади́мир-Волы́нский területnek a Galícia és Lodoméria elnevezést. „A magyar karajcár-t és Kirisztus-t[8] mond krajcár és Krisztus helyett. Az oszmánli a Stambul-t Istambul-ra alakította át. ”—írja Vámbéry példának hasonló esetekre. De ilyen magyarosítással találkozhatunk a „vlach”>ulach>oláh[9], a „Vladislav”>Ladiszló>László (Ulászló) neveknél is. Én az „istálló”, vagy a klasszikus „iskola” „skola” szavunkat hoznám fel példának. (Hogy ki, kitől vette át, most nem vitatom, véleményem az, hogy nekünk ehhez nem kellettek a szlávok. A latin „schola”-t egyébként a görögből vették át.) A latin „stabilis”, az angol „stable”, „stall”, az olasz „stalla” megfelelője a magyar „i-stáll-ó”. A Kárpát-medence honfoglalás kori etnikai állapotát én a kettős (hármas, többes) honvisszafoglalás elméletének megfelelően képzelem el. A névadás szempontjából meghatározó jellegű kor, a késő avar-kor volt. Árpád honfoglalói már évszázadok óta lakott helyre érkeztek, ahol az ótörök jövevényszavakban bővelkedő magyar, szlovén, avar, besenyő, nyelveken folyt az élet. A honfoglalás valójában „egy nyelv honfoglalása” volt. (Ezt nem én találtam ki, hanem Nemeskürty István[10]) A szálláshelyek többségének olyan neve volt, ami még az avarkor virágkorában alakulhatott ki. Ezek a földrajzi helynevek mindenhol fennmaradtak, ahol a közvetítő lakosság megmaradt. Itt a határzónának, a hegyeknek, a gyepűnek kiemelkedően fontos szerep jut a névadás szempontjából. Ez egyrészt az ide telepített jelző, őrző családok, törzsek neve miatt, másrészt abból a prózai tényből alakult ki, hogy az új honfoglalók az ország belsejében saját névadási gyakorlatot alkalmaztak. A régi ott lakókat, a helyneveikkel együtt, kiszorították a területről, és csak szórványokban, szigetekben marad ve neveiket. Ilyennek gondolom én a Taksony melletti hattak meg, megőriz Bélegyháza nevet, melyről Vályinál ezt olvashatjuk: „BÉLEGYHÁZA. Szabad puszta Pest Vármegyében, fekszik Taksonynak szomszédságában, mellynek filiája.” A helynévről csak annyit tudhatunk, hogy egyházas (templommal rendelkező) hely lehetett és a neve „Bél” volt. De ha csak Somogy és Tolna vármegyéket nézzük, ahol számos falu nevében felismerjük a vezéri törzsek neveit, meglepődve találunk olyan elszórt faluneveket, mint Belecska, Béc, Bölcske, Belac, Béla, Bikal, stb. ami a jelenleg szlávok lakta országrészekre jellemző. Elméletem szerint ezek többsége nem új, hanem avar kori maradványnevek, hiszen a 13-15. századi oklevelekben már említés van róluk. (Pld. Belch-Belecska, Somogyban: 1266) Ezzel szemben, Györffy György (1917-2000) történészprofesszor állítja, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy azok az emberek egykor milyen nyelvet beszéltek, ill. milyen etnikumhoz tartoztak. Én megvizsgálom a Kárpát-medencét legnagyobb számban körülvevő BL és BLC mássalhangzó vázra visszavezethető földrajzi-, és személyneveket László Gyula szemszögéből is. Arra vagyok kíváncsi, van-e, és ha van, akkor mi az, ami közös ezeknek a neveknek a keletkezésekben. A vizsgált terület nagy része az avar birodalom kb. 100 km-es határsávja, illetve az „avargyűrűk” nyomvonala. (Jellemző, hogy a kagáni székhelyek, majd később Árpád fejedelmi központjainak környékén csak elvétve találunk ilyen földrajzi neveket.). A későbbi, 10-11. századi, képet Thuróczy így festi le a krónikájában: „Ezenkívül beköltöztek Magyarországba mind Géza fejedelem és Szent Istvánkorában, mind pedig más királyok idejében csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták vagyis szaracénok, besenyők (bessi), örmények, szászok, türingiaiak, meisseniek, Rajna mellékiek, kunok (cumani), és olaszok (latini)...”.  Egészen 1849-ig Magyarországon köztudott volt a szkíta, hun, avar, magyar azonosság. „Mily anachronizmus tehát Magyarország alapításáról beszélni Árpád korában, midőn Magyarország már ezer évvel előbb létezett Jazigia, Hunnia, Sicula, Avaria nevek alatt és csak ezután következett a Hungária nevezet!" – írja Dr. Szombathy Ignác 1875-ben, a Kutfőtöredékek a magyarok történelme Jász Korszakához /Kr. e. 112-378. Kr. u./ című munkájában. Nyelvészek, történészek vitatkoznak - immár több mint egy évszázada - azon, hogy török vagy szláv jövevényszavakból keletkezhettek-e ezek a mai BLC gyökből származtatható földrajzi nevek. A szláv „fehér”-ből történő levezetés legtöbbjüket kielégíti, és nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget. „Míg a finnugoristáknál a legképtelenebb következtetés is megengedett és „tudományos”, addig az ellentábortól megkövetelik, hogy csakis minden kétséget kizáró módon bizonyítható tényekkel dolgozzon, azonban az őstörténetkutatásban ilyen bizonyítható tényekkel gyakorlatilag szinte sohasem kerülünk szembe.”—írja Götz László. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy lehetséges-e valamiféle bizonyítékot találni a szláv kontra török vita eldöntésére.

Minden birodalom legnagyobb gondja az, hogy a megszerzett területet hogyan tudja megtartani. Általában a saját létszáma nem elegendő a határok tartós védelmére. Szükség van az idegen, meghódított népek közreműködésére, akik közé saját embereit elhelyezheti, az általuk képviselt rend, hatalom fenntartására, elismertetésére. A Római Birodalom kiképzett katonaságot (légiókat) tudott a limesek erődjeibe küldeni. Hasonló módon jár majd el a szovjet és az amerikai birodalom is, amikor laktanyákba, repülőterekre, rakétabázisokba helyezi el a hadseregét. Az avarok sáncvárakat, földvárakat építenek, és meghódított népekkel (többségében szlávokkal) veszik körbe magukat. A hatalmas határterületekre őrző, jelző családokat telepítenek a saját fajtájukból, akik a „béla” (későbbi nevén az ispán) felügyelete alá tartoznak. Erejüket nem az egyénileg jól képzett harcosok, hanem az íjászok, a könnyűlovasság tömege adja. Ez nem jelenti azt, hogy az avarok lovas-nomádok lettek volna. Nevük „várkun” név alatt is ismert volt, ami a várépítő, letelepedett életvitelre, tevékenységre utalt. A belső rendfenntartás viszont, ezekre a letelepített csoportokra támaszkodik. Általában nem keverednek az ott élőkkel, nyelvüket, szokásaikat megtartják. A túlélés feltétele viszont az, hogy be kell tartani bizonyos együttélési szabályokat. Szinte természetesnek tűnik, hogy ahol a „Bélák” laktak, annak a helynek a „béla” valamilyen -- a külsők által adott – változatából alakult ki a településnév. Ahol pedig a „jelzők” „strázsák” éltek, ott terület, a víz, a hegy „megjelölté”, „megbélyegzetté”, azaz „billogossá” „belegessé” vált, amit „jó volt tudni”. (Csak megjegyzem, hogy a turk nyelvekben a „bil” tudni, a „bilik” tudást jelent.) És, hogy mindez az avar korban, és nem később történt, indokolhatja az a tény is, hogy a „Béla” kifejezetten „pogány” név. Már a hunoknál is találkozhatunk e névvel. Lásd például a tárnokvölgyi ütközetben Béla, Keve és Kadicsa halálát, amelyet Arany János is megénekelt a Keveháza című versében. (Thuróczynál a kapitányok neve: Bela, Keme és Kadycha). Géza és István király idejében kemény hittérítésnek lett alávetve a magyarság. Árpád nevét leírni, de még kimondani is, tilos volt. Ha mégsem lehetett megkerülni, akkor csak körülírták, még a krónikásaink is: „Volt akkor egy Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak pannóniába jövetele idején első vezérük volt" (Árpád-kori legendák és intelmek). Pedig Árpád neve a Bibliában több helyen is szerepel. Olyan ősi név, hogy A. H. Gardinert szerint: „Árpád volt Egyiptom első királya. Őt követte Ozirisz, majd Hórusz..." A babiloni gyökerekkel rendelkező Béla névnek más lett a sorsa. Már elterjedt volt a védvonalakon, mint hegy-, folyó-, és településnév. Imre herceg halálával a Mihály-ágiak kerültek a magyar trónra. Az addig nem hangoztathatott pogány nagyapai név I. Béla királyunk nevében megjelent -- és később kedvelt lett -- a keresztségben is. (Míg Géza viselhette nevét a keresztény István névvel együtt, addig öccse -- akit Bélának hívtak – Mihályként maradt meg a krónikákban, hiszen fia Vazul fellázadt István ellen. Ma is élő gyakorlat, hogy az egyik fiúgyermek feltétlenül a nagyapja nevét kapja.). Az ősi, misztikus Bél, Béla név fennmaradását elősegítette a szó formai hasonlósága a szláv „belo, beo”-val. Az viszont elképzelhetetlen, hogy az erőszakos hittéríttés idején – amikorra teszik a legtöbb Árpád-kori településnév keletkezését – tömegével jelentek volna meg ezek a BL és BLC vázra épülő földrajzi helynevek. Valószínűbb tehát, hogy már korábban léteztek a magyar nyelvű közösségekben. A szlavofób irányzat pedig éppen ezt használja ki a szlávok korai jelenlétének igazolására, mondván, hogy a bela, biela stb. szláv személynév eredetű. De hol vannak a Béla nevű szláv mondahősök, hercegek, királyok?

Míg nyugaton a templomok köré gyűjtik az adóztatható hívőket és védelmükre várak, „várasok” jönnek létre, az avar birodalomban ilyenekre nincs szükség. Az összetartó erő a törzsi hovatartozás. Az ellátó nép általában a szlávokból kerül ki, akik szintén nem alkothattak önálló városokat, legfeljebb a sáncvárakban szolgáltak. Korábban a hunok hulláma letelepítette, összerendezte a germánságot. Ezt a művet Nagy Károly fejezte be azzal, hogy az avarok ellen létrehozta az egységes német-római császárságot. Az avarok letelepedése, pedig megindította a szlávok elrendeződését, amit a magyarok bejövetele zár majd le évszázadokra. (Ezt a pecsétet törte fel a 19. század „nemzeti öntudatra ébredése”, ami két világháborúhoz és a határok átrendezéséhez vezetett.) A nyugati minta tehát a város és körülötte a lakosság, az avar-magyar minta, pedig a kihelyezett, speciális helyekre telepített őrző-jelző helyek, erődök, általában magaslatokon és az ezeket irányítók táborai. Az irányító vezéri stábnak kényelmesebb, általában folyóparti, állattartásra, legeltetésre, alkalmas terepre van szüksége. A kívülállók a funkció szerint megkülönböztetik ezeket a saját lakhelyeik környékén létesült telepeket és így jönnek létre a „billog”-ból a jelző, a „Bél”-ből az ispáni helyek, illetve személynevek, belecek, bilecek, bilcék, stb. valamint a Bélák, Beludok, Bilák, stb. Lásd például: Bielitz-Biala; Belica és Báljá. (Az „ispán” és a „bél” szavak logikai összefüggése azonnal érthetővé válik, ha elfogadjuk Varga Csaba magyarázatát az „ispán”-ra. Ő az „is-bán”-ból vezeti ezt le , ahol „is”=össz, mind, együtt, a „pán=bán”, azaz „bánó”, „elbánó”, (ami általában az „urat”, a „Bél”-t jellemzi! – saját véleményem.). Így kapjuk az ispán értelmes, magyar jelentését: „öszz-bán”-t, a mindennel bánó”-t.)[11] Az államalapítás során ezek kerülnek bejegyzésre az első latin nyelvű oklevelekbe úgy, ahogyan az írnok, hallás után, leírni tudta. A beo, belo, bel, biel – fehér jelentésű szláv szavak kiválóan alkalmasak voltak a földrajzi helynevek konzerválására, de egyben az ősi magyar kapcsolat eltüntetésére is. És ehhez még rossz szándék sem kellett. Egy nép, egy törzs neve, az önelnevezés, része minden közösség identitásának, büszkeségének, ezért ez fontos tényező volt életükben. A hely neve, ahol éppen laktak, nem tűnt fontosnak az ott élők számára. Ez a „külsőknek” volt fontos, akik róluk beszéltek, írtak. Egymás között inkább a nemzetségek vezetőinek nevét, vagy éppen a foglalkozásukat, esetleg a népcsoportra jellemző bőr-, hajszínt, vagy más tulajdonságukat használták megkülönböztetésképpen. A peremvidék, a gyepű lakói, mindig is elkülönültek az ott lakóktól. Másnak tartották magukat, és másnak tartották őket. Szinte magától értetődik, hogy saját nyelvükön őröknek, jelzőknek, strázsáknak, vagy a nemzetségükről nevezték el őket. Billog, bélyeg, jel. Ezek ótörök, türk, eredetű szavak. Billogos – aki rendelkezett királyi billoggal. Bela – úr jelentésű ősi szó. „Ott fenn a sáncvárban élnek a „jelzők”, amott meg az „uraik” laknak.” – mondhatták a helybéliek, körben az egész avar birodalomban. És ezt kifejezték a saját nyelvjárásuk szerint, utalva a „belecekre” és a „Bélákra”. Ezek a családok évszázadokig, nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, mint ahogyan a székelyek, besenyők, csángók megmaradtak a 21. századig.

Hogyan lehet vizsgálat tárgyává tenni egy olyan időszakot, amelyről nincsenek, vagy csak nagyon szegényesen és kétségbevonhatóan maradtak fenn bizonyítékok? Komoly tudós erre nem vállalkozhat annak veszélye nélkül, hogy nevetségessé, vagy hozzá nem értővé ne kiáltanák ki. Az elmúlt kétszáz évben nem egy példa volt erre. Áttanulmányozva a régi és új szerzők néhány írását, azt látom, hogy az ómagyar kori településnevek vizsgálata a 10. századtól kezdődik. A történeti-etimológiai szótárakban maximum odáig mennek el, hogy egy-egy földrajzi helynevet puszta népnévből, törzsnévből, ősi tulajdonnevekből, személynevekből vezetnek le. A legáltalánosabb igazságot, hogy „Minden tulajdonnév végső soron köznévből származik” – Kálmán Béla fogalmazta meg. Melich János mintha a BLC nevek történetét magyarázná, amikor így írt: „minden egyes tulajdonnév köznyelvi használatú szóból ered. E tétel egyetemes érvényességét nem rontja le az, hogy sok tulajdonnévnek alapjául szolgáló szó köznyelvi értelmét nem tudjuk megmondani, nem tudjuk, pedig sokszor azért, mert az a nyelv, a melyből egy-egy tulajdonnév megfejthető volna, régen nyom nélkül eltűnt” Például, Bellegről szólva ezt olvashatjuk a FNESz-ben: „az alapjául szolgáló személynév feltehetőleg ótörök eredetű, de a cseh Bílek (< R. Bielek) személynévvel való alaki hasonlósága miatt a szláv eredetet sem zárhatjuk ki.” Felvetődik a kérdés: mitől szláv a „bielek”? Talán azért, mert sok van belőle, és éppen Csehországban? „Pluralitas non est ponenda sine necessitate” – szól az Ockham elv, ami kimondja, hogy egy jelenség magyarázatának minél kevesebb feltételezést kell magában foglalnia, kizárva azokat, melyek nem változtatnak a magyarázó elmélet valószínűsíthető végkimenetelén. A hatalom – már I. Istvántól kezdve -- ki is zárta sikerrel az enyémhez hasonló magyarázatokat. (Bél/Bil magyar többesszáma: Bélek, Bilek – hibátlan magyar ragozással) Így lett elfeledtetett tudomány abból, amire én véletlenszerűen rábukkantam, vezetéknevem eredetének kutatása közben. Arany János az Orthológusokra című költeményében így jellemzi a szláv elméleten kívűl mást el nem fogadókat: „Kisütik, hogy a magyar nyelv/ Nincs, nem is lesz, nem is volt,/ Ami új van benne mind rossz,/ Ami régi, az meg tót./. Figyelembe véve, hogy a honfoglalás korában, és azt megelőzően, a Kárpát medencében igen vegyes, kevert összetételű nép élt (különösen a gyepűn), ezért könnyen érthetővé válik, hogy egy időben ugyanazt a földrajzi valóságot, más-más névvel, illette. Forrai Sándor (1913-2007) írástörténész, a „rovásírás atyja", véleménye szerint: "a magyar nyelvet latin betűs írással jegyezni csak nagy torzítás árán, vagy egyáltalán nem volt lehetséges".(Az eredeti latin ábécében csak 21 betű van, szemben a magyar 40 betűssel.) Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a korabeli nyelvi sokszínűséget, a tájszólásokat sem. Még egy falun belül is előfordultak (sőt még ma is előfordulnak) különböző elnevezései ugyanannak a helynek, vagy személynek. Például: Bilek-Bilety, vagy Bilak-Villach. Vizsgáljuk meg például a 13. századi Ómagyar Mária-siralom szövegét, amely a Leuveni Kódex-ben maradt fenn, és vessük össze a Halotti Beszéd szövegével. Ez utóbbi Pray-kódexben található, és keletkezését a 12. század végére -- III. Béla korára -- teszik. Míg az első – a mai átlagolvasó számára szinte érthetetlen, addig a korábban keletkezett HB szövege alig különbözik az 1590. „Bódog asszony havának 10. napján” kinyomtatott Károli Biblia szövegétől, ami -- egy kis gyakorlattal -- bárki számára, ma is, közérthető. (Senki sem kételkedhet abban, hogy a „hauanac” írást ugyan úgy ejtették 500 éve is, mint ma. Sőt, ha a latin betűkkel leírt „vár” szavunkat úgy találjuk meg a latin oklevelekben, hogy „uar”, nem lehet kétséges, hogy a kiejtés olyan volt ezer éve is, mint ma, azaz: vár. (Visolban csak tudták a fordítók, szerkesztők, akik között volt egy tolnai is. Szerintem a standard magyar nyelv legalább annyira tolnai gyökerű, mint északkeleti[12]). Tehát nem a nyelv változott az évtizedek alatt (hiszen az első magyarnyelvű biblia nyelvezete évszázadok alatt szinte változatlan, érthető maradt a sok nyelvújítás és idegen hatás ellenére is), hanem az ÓMS egyszerűen más tájszólásban íródott, mint a később standarddá vált nyelvjárás. Mivel nincs több korai, egykorú nyelvemlékünk, legtöbben úgy tartják, hogy nyelvünk több mint ezer éves – viszonylag csekély[13] -- változása nem használható fel történelmi események bizonyítására.

A gyökrendszer-kutatás már önmagában is cáfolhatná a szavaink szláv és más nyelvekből történő eredeztetését. A különböző nemzetiségek ajkán átalakult, számukra idegen eredetű, neveket és ezek különféle becézett, rövidült alakjait ott tudjuk legkönnyebben és legkisebb tévedéssel beazonosítani, ahol találunk egy algoritmust, amely kellőképpen alá van támasztva történelmi, régészeti és geográfiai bizonyítékokkal. A BLC nevek és a Béla - jel, jelzőre épített algoritmus ilyen. Amikor elkezdtem a BLC vázú nevek kutatását, erre tettem kísérletet. Sok nyelvész úgy gondolja, ha a nyelvtudomány eszközeivel meg tudnánk állapítani azt például, hogy a szláv eredetű Árpád-kori személyneveink melyik szláv nyelvből származtak, akkor azzal a múltunk jobb megismerését szolgálnák, és jobb következtetéseket tudnánk levonni az itt élő lakosság etnikai összetételére vonatkozóan. Én pedig úgy vélem, hogy a történészeknek, régészeknek, antropológusoknak nagyobb szerepet kellene juttatni a névkutatásban és az elért eredményeiktől függően a mai nyelvfejlődési, nyelv-kialakulási megcsontosodott, elavult törvényeket revíziózni és módosítani kellene.

Az oklevelek bizonyító erejének egyik alapvető feltétele volt, hogy a helybeli tanúk és a többi érintettek, felismerjék hangzás után, hogy pontosan kiről, vagy melyik földrajzi helyről van szó. Például, ha az ország különböző részein a 12-14. században a latin szövegben egyformán megjelent a „Belec” szó, akkor annak a jelentése, értelme ugyanaz volt, függetlenül attól, hogy ma belecsnek, beletynek, beleknek, bileknek, biliknek stb. ejtik a magyar, szlovák, szlovén, szerb, horvát, lengyel, román, ukrán közegben. A szakértők hajlamosak arra, hogy ha a különböző időpontokban írt, vagy átírt oklevelek szövege, különösen a tulajdonnevek nem egyeznek az általuk ismert, vagy éppen felállított nyelvi szabályokkal, akkor torzultnak, romlottnak, tekintik és az oklevél írójának valamely fogyatékosságára, hivatkoznak, vagy valamiféle óvó, rejtő funkciót gyanítanak a háttérben. Ha azonban ezek a „hibák” egy másik törvényszerűségnek megfelelően, szignifikánsan tűnnek fel, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy nem kellene-e a szabályokon változtatni. Ehhez a különböző időpontokban előforduló adatok, névmódosulatok, írás-és ejtésváltozatok pontos összevetése és a történeti földrajz,[14] a régészet – előítéletektől mentes - alkalmazása szükséges. Különösen fontos ez az Árpád-kori személy-, és helyneveink eredetének feltárásakor.

Tudom, hogy a történeti nyelvészet, a régészeti és nyelvészeti adatok összevetése nem új találmány. Kniezsa és a többi nyelvész is figyelembe vette a régészet eredményeit, de szerintem -- ezekben az esetekben -- nem eléggé. A helyneveket és személyneveket (különösen az általam is elemzett BLC vázra épülőket) nem önállóan, egymástól függetlenül, hanem a történeti régészeti eredményekre nagyobb hangsúlyt fektetve együttesen -- és szükség szerint átírva a jelenlegi nyelvészeti szabályokat -- kell vizsgálni. „A jövevényszavak meghatározása, a kölcsönzés irányának meghatározása mindig is a nyelvészet neuralgikus pontjai maradnak, amennyiben nem veszik figyelembe a régészet és a történelem vonatkozó adatait.” – írja Laszlovszky András. Egy merészebb gondolattársítással feltételezem, hogy a „jelző” értelmű belec, bilo, béla, stb magaslati helyek ugyanazt a funkciót töltötték be, mint a „látó” hegyek, dombok. A hegyről nem csak látni, hanem látszani, láttatni, is lehet. A hegynek, a tájékozódásban, az útmutatásban, a jelzésben, sokszorosan fontosabb szerepe volt az ősidőkben, mint a maiban, bár ez ma sem elhanyagolható. (Lásd a Tubes megszerzéséért folyó küzdelmet napjainkban.) Ezek „megbélyegzett” helyeknek számítanak, amelyek messziről „fénylenek” és sokszor fehérek! A régebbi elnevezésű Bélhavas, Bilo és Béli hegységek, Belec-hegy, Bereczki-havasok, Belintash, Belasica-Belesz hegység, Belá-hegy, Béci-hegy, Bilak-hegy, stb. hegyneveket a honfoglalás után a Lestető, Magasles, Leshegy, Látóhegy, Látó-domb, Nézőhegy, Őrhegy, Vigyázó-hegység, Nagyőrhegy, Strázsahegy, Határ-hegy, Jelző kő, Tekintő-kő, stb. megnevezések követték a jelentéstan íratlan szabályai szerint. Egy külön vizsgálódás tárgyát képezhetné a „jelzés” különböző módozatainak visszatükröződése a „bel”, „bil” szótőben. Szó esett már a fénnyel, a világossággal, a rovással, az írással, a hegygerinccel, a bélyeggel, a tudással való összefüggésekről, de nem szóltunk még a hangjelzésről. Pedig itt is vannak érdekes, régi hagyományok, amik például az orosz és délszláv nyelvekben maradtak fenn. Oroszországban, a kereszténység kezdetén, bizánci mintára – harang helyett – gongot, fa-, vagy fémlapot, használtak, amelyet speciális ütővel, kalapáccsal, szólaltattak meg. Ez volt a „bilo”, vagy „bilco”. (било от бити - Az „üt”, „ver” szavakból. Hasonlók: билень, бич, битчик). A falap hossza kb egy százseny (2,13 m) volt. Ez a szokás egészen a 16. századig fennmaradt. A termet, ahol a „bilo” függött, „bilnyicának” hívják orosz, szerb-horvát, és szlovén nyelvterületeken. Róma a pogányság jelképének tartotta, ezért tiltották a használatát. (Lehet, hogy a füst és fényjelzést adó, magaslatokra épített, lármafa ősi etimonja volt ez a „fakolomp”, amivel riadót vertek?)

Ahogyan Mengyelejev az ismert elemeket rendszerezve felállította az elemek periódusos rendszerének táblázatát, arra alapozva, hogy az ismert elemek az atomtömegük sorrendjében, bizonyos periódusokban, hasonló fizikai és kémiai tulajdonságot mutatnak -- úgy készítettem el én is 2008-ban, a Kárpát medence körül létező BL és BLC vázra épülő földrajzi hely-, és családnevek rendszerét, a Jelek a Kárpátok körül című könyvemben. Itt, a Kárpát-medencét körbejárva találunk ismétlődő jelleggel hasonló BLC és BL vázból álló helységneveket. A periódusos rendszer segítségével egyes – a rendszer megalkotásakor még nem ismert – elemek tulajdonságait előre meg lehetett határozni. Hasonlóan az általam ismertetett algoritmus is jelezheti azokat a – ma még meg sem talált – régészeti, sőt nyelvi, leleteket, amelyek a hun, avar, magyar birodalom határain a 4-11. század során keletkeztek és feltárásra várnak. A Jelek a Kárpátok körül című könyvemben és a Fénylő, fehér, jel tanulmányomban foglaltakat előzménynek tekintem. Jó néhány ismeretre itt csak hivatkozni fogok, de a történelmet, az ott leírtak szerint tételezem fel. Nyelvészeti vitába csak ezen az alapon bocsátkozhatok, mivel értelmes vita csak azonos alapokon állók között alakulhat ki.

A kiindulási pont a Kárpát-medence lakosságának összetétele Árpád bejövetele előtt. A korral foglalkozó történészek egy csoportja, (akikkel én is egy véleményen vagyok), úgy gondolja, hogy a 895-ben bejövő honvisszafoglalók itt egy vegyes etnikumú keresztény-kelta kevert vallású, szlovén, szláv, avar (magyar), hun őslakosságot találhatott, aki földműveléssel, állattartással, halászattal, vadászattal tartotta el magát az egykori római birodalom romjain. A rajtuk, mellettük, átvonuló gepidák, longobárdok, frankok, germánok tőlük nyugatra és délre alakítottak ki birodalmat ezért nemigen maradtak képviselőik a Kárpátokon belül. Bizánctól a besenyők és a bolgárok választották el őket. Ez a vegyes népesség tölthette be a Bug és a Dnyeszter folyóktól az Alpokig nyúló területet, amelynek a Kárpátok északi külső vonulata, a Balkán hegyeinek déli lejtői és a Dinári-hegység adhattak keretet. E települések nyomaira a 40^o-50^o északi szélességi és a 13^o-26^o keleti hosszúsági körökön belül (Bécs, Krakkó, Lvov, Ternopol, Bukarest, Szófia, Szarajevó, Zágráb alkotta körön belül) bukkannak a régészek, illetve itt találkozhatunk gyakrabban azokkal a földrajzi helynevekkel, amelyek az általam vizsgált BL és BLC mássalhangzó vázból épülnek fel. „Nevének eredete tisztázatlan.” – ezt a megfogalmazást használják a leggyakrabban a névmagyarázatokban, rosszabb esetben megpróbálják szlávból levezetni a szó jelentését, mondván, hogy „ez sem kizárható”. Kivételt képeznek a török, ótörök nyelvterületek, amelyek nyelvi alapot adták, és segédeszközül, bizonyítékul is szolgálhatnak a szláv-magyar szóátvételek irányának megítélésénél. Az eddig elmondottakra legjobb bizonyíték az, hogy ezekre a területekre vonatkozóan, ezekből az évszázadokból, nem maradtak fenn városokról, erődítményekről szóló írásos feljegyzések. „Deserta Avarorum”, az avarok pusztaságának, nevezték a korabeli krónikások ezt a helyet. Baján kagán nem épített városokat, mint Nagy Sándor. Maximum „pogányvárakat”, sáncvárakat, amelyek romjaira később kővárakat emeltek, sok esetben megtartva az elődeik adta nevet. (Lásd Bene várat a Mátrában.) A szlávok Mosaburgja, Blatengradja, vagy Mocsárvára is csak feltételezés, mint Atilla székhelye, Etzlburg (Atillaváros) vagy Fehérvár a Pilisben. És ez érthető is, hiszen a nomád életforma velejárója volt a „könnyűszerkezetes” építkezés. Viszont egyre több sáncvárat, veremlakást, településnyomot tárnak fel a régészek, temetkezési helyekkel együtt. Sok helyen már bebizonyosodott, hogy a középkori várak jó része az őskori erődökből alakult ki.

Elméletemet a névjegytérképen feltüntetett több mint száz földrajzi helynév eredetének egyenkénti és összefüggéseiben történő vizsgálata igazolja. Nem volt könnyű a választás a nevekben. Nagyon fiatal és új a módszer, amellyel dolgozom. Nem kiforrott ezért sok a hibalehetőség. Kihagyhattam száz nevet is, amiről később majd kiderül, hogy ide tartozik, ugyanakkor említek sok olyat, ahol csak kérdőjelek vannak, és csak sötétben tapogatódzok. Sőt olyan is előfordulhat, hogy hiányos ismereteim miatt, a már egyszer felfedezett, megtalált és leírt dolgokat boncolgatom. A helynevek többsége Lipszky János 1808-as térképének Repertorium-ában megtalálhatók, de az összefüggéseket, a történelmet hozzá kell kutatni. Van példa arra is, hogy hasonló gondolatok találkoznak. A névjegytérképem teljes egészében alátámasztja Lajdi Péter által 2008-ban megfogalmazottakat: „Az avarkori és honfoglaláskori temetők felosztása és karakterisztikája alapján ismeretes, hogy a későavarok és Árpád magyarjainak települései hol voltak. Fölfigyelhetünk egy érdekes jelenségre, arra, hogy a harmadik honvisszatérés magyarsága ott mindig kitért az ország benépesítése során, ahol a későavarok nagyobb számban voltak jelen. Ez a tény azért olyan fontos, mert egyrészt bizonyítja, hogy az avarok és Árpád magyarjai között nem volt fegyveres összetűzés, mert egy és ugyanahhoz a néphez tartoztak, másrészt ez arra is enged következtetni, hogy az avarok és a magyarok ugyanazt a nyelvet beszélték. Az avarok lakta területek településnevei és földrajzi elnevezései  ugyanis kezdettől fogva magyarok és – kevés  kivételtől eltekintve – nem szlávok.” (L.P. „A magyarság hiteles őstörténetének alapjai avagy Ami történelemkönyveinkből kimaradt) De ítélje meg az olvasó, hogy érdemes-e végigkísérni a munkámat, amit gondolatébresztőnek szántam. Én remélem, hogy igen, és található benne sok hasznos, és új ismeretet, bár ezek jó része ma még nem elfogadott részei a tudománynak. Az avarok településterülete a 7. század végére már jóval túlnyúlott a Kárpát-medence természetes határain. A térképet, amelyen bemutatom a települések viszonylagos elhelyezkedését, (néhány esetben a hegyekét is) – „Névjegytérképnek” neveztem el. Különleges összetett szó a „névjegytérkép”. Pontosan azt a fogalmat takarja, amit kifejezni szeretnék, de mégsem egyértelműen közérthető, ezért magyarázatra szorul.

Első szó a „név”. Ami leginkább elő fog fordulni a tanulmányomban, az a köznevek, a tulajdonnevek, a személynevek, a földrajzi nevek valamelyik csoportjába tartozik. Második szó a „jegy”. Ez a legbonyolultabb. Kifejezetten a „billog”, az ősi, keleti szavunk értelmében használom. Jel, mint jelző. Bélyeg, mint stigma. Adatközlő és adathordozó, (biléta). Jegyző és jegyzet. Ró, vés, nyomtat, ver, üt, és az ezekből képzett főnevek: rovat, véset, nyomat, veret. Ez a szó olyan régi, hogy valamennyi mai európai nyelvben kimutatható, mint a nyelv kialakulásakor már meglévő „ős-szó”. Ettől lesznek egyedekké a közösség tagjai, ettől van úr és szolga. Ő a fény, a ragyogás, a tudás, a bölcsesség fogalmának hordozója, önmaga jelzője, kifejezője. Számtalan szinonimája van, figyelembe véve azt, hogy „igazi” szinonima nem létezik. Ugyanakkor többszörösen többértelmű is. Pld. „jegyben jár”, vagy „(anya)jegy” és „(mozi)jegy”, stb. Harmadik szó a „tér”. Viszonylag egyértelmű, nem szorul magyarázatra. Negyedik szó a „kép”. A valóság visszatükröződése, megjelenése a tudatunkban. „Névjegytérkép” – őseinktől ránk maradt jelzés önmagukról, földrajzi nevek formájában. Térképen a csoportosítás teljesen szubjektív, a csoporthatárok átjárhatók, kizárólag a kutatás és a bemutatás megkönnyítését szolgálja. De ezen túl, azért érezhető a nevek csoportjában megmutatkozó idegen nyelvi hatás, amely követi az adott nép nyelvének szabályit. Nekünk, mind a négy égtáj fele kellett védekeznünk. Északon és délen a szláv határőrvidék, nyugaton a letelepített besenyők, székelyek, szlovénok, keleten a délről felhozott oláhok és a ruszinok védték a határainkat. Nagy ellenségeink: nyugatról a németek, keletről a tatárok, délről a törökök. Ezek mellett a délszláv, a halicsi, havasalföldi, a nápolyi csatározások csak a testvéri viszálykodás szintjét ütötték meg. A földrajzi helyek számozása mindegyik csoportban újra kezdődik, és kelet felé növekszik. Példa: Drogobicset a III. csoport 14-es sorszáma alatt találhatjuk a táblázatban és a térképen is. A 15-ös sorszámmal a Bilak-hegy van jelölve, amely jóval délebbre és távolabb van a szomszédos helytől (Belz), de ebben a csoportban keleti irányban ez van legközelebb. A kezelhetőség megkönnyítése céljából a táblázatban a könyv oldalszáma is bekerült, ahol a helynévadás körülményeinek bővebb leírása megtalálható.

Mondok egy példát a nyelv térbeliségét vizsgáló geolingvisztika, és a származástan, a genealógia, hétköznapi területéről: A zsidó családneveket kutató programok talán a legfejlettebbek a világon. Rengeteg Biel, Bielec, Bileckij, Biala, Bila, Bilek, Bilics stb. nevű egyén keresi itt a gyökereit. Sokféle választ kapnak, de egyben mindegyik megegyezik, hogy ez a „fehér” szóra vezethető vissza. A sok válaszból egyet idézek angolul (mert ez lett a globalizáció nyelve): „Biala was official Polish name for Bila, which means WHITE. This is not an uncommon village name. In this general vicinity there were many Tartar villages. Tartars, leftover from 16/17th century Mongul Turkish invasions, were dark-skinned settlers in what is Western Ukraine today, and there were villages, that in name designated where the Ruthenians and where the Tartars lived.” Magyarul: „Bila hivatalos lengyel neve Biala, amely FEHÉRET jelent. Ez nem ritka településnév. A környéken több tatár település volt. A tatárok, a 16/17. századi mongol török invázióból hátramaradottak sötétbőrű bevándorlók voltak a mai nyugat-Ukrajna területén, és voltak települések, amelyek nevükben jelölték, hogy hol laktak a ruszinok és hol a tatárok.” Hát ez csak „féligazság”. Azt gondolom, hogy sok ashkenázi zsidónak van ilyen neve, főleg lengyel, ukrán és litván területeken. (Ezért is tartják lengyel eredetű fehérnek az ilyen hangzású neveket). De az ellentmondás nyilvánvaló: a bial, bil, szótő türk eredetű, és a helynévadás korábban (5-9. század) volt, mint a középkori (16-17. századi) mongol-tatár inváziók, amikor a vezetéknév-használat általánossá vált. Ezeket a falvakat már jóval korábban megemlítik a korabeli írásos dokumentumokban, tehát nem valószínű, hogy a később beköltözők bőrszínéről kapta volna a terület, a folyó (ami szinte mindig ugyanazzal a névvel szerepel, mint a falu), a nevét. A nevek földrajzi előfordulása bizonyítja ezt, (itt jön be a geolingvisztika) mert ezek az avar birodalom hátárain belül, és török területeken, tűnnek fel nagyobb számban. A galíciai zsidó családok meg tömegesen vették át a falvak nevét, ahol laktak. (Egyébként is előszeretettel választottak maguknak szín-neveket, mint például: Svhwarc, Weiss, Grün, Roth, Braun stb.) Mivel sok Bileca (és hasonló hangzású) hely volt/van lengyel, ukrán, moldáv, belorusz, szlovák, területen (úgy 20-30 között), ezért sok családnak lett a neve Bileczki, Bieleczki, Biala, Bila, Bilecz, stb. Figyelembe véve, hogy a „-b” hang átalakulása dentolabiális „-v” hanggá, a német és a héber nyelv jellemző sajátossága, bátran kiegészíthetjük ezt a listát Wileczki, Wieleczki, stb. nevekkel. De felvették a kozákok is a falujuk nevét, ezért például híres, Bileczkij nevű, atamánok is vannak közöttük. A rutén megnevezés valójában ruszin, mert ők elszakított oroszoknak tartják magukat, nyelvük jobban hasonlít az oroszra, mint a lengyelre, vagy az ukránra. Őket csak a Habsburgok nevezték el ruténnak a napóleoni háborúk után, megkülönböztetve az orosztól. (sok magyar érzelmű ruszin volt, aki sem az ukránokat, sem az osztrákokat, nem szerette. Nemzeti öntudatuk csak a 19-20. században fejlődött ki, osztrák hatásra. Addig „szabad oroszoknak”, vagy „kis-oroszoknak” tartották magukat, akiket a tatárok választottak el az anyaországtól.) Belica, Belics, Bialka, Bileckoe nevű településekről származó zsidó családok neve gyakran megegyezik a falu nevével, ahol éppen laktak. Ez orosz, ukrán, lengyel vezetékneveknél figyelhető meg. /A Dictionary of Jewish Surnames from the Russian Empire (1993) by Alexander Beider/ Természetesen ez a gyakorlat nem volt fajhoz kötve, hiszen ilyen névvel a ruszinok, a lengyelek, a magyarok, a szlovákok, a szlovének, a szerbek, a bolgárok, a macedónok, stb. sokasága bír. Például van belorusz, bolgár, macedón, orosz és szerb Belica (Белица) helység több is. (Én 16-ot találtam a Wikipédián – csak ezeken a területeken. Ebből 6 Belorussziában van.)

Folyt. köv.